2017. dec 08.

Lisztes Krisztián: Pályafutásom legemlékezetesebb pillanatai

írta: Játékoskijáró
Lisztes Krisztián: Pályafutásom legemlékezetesebb pillanatai

...avagy létezik ennél szebb szakma a világon?

lisztesorul.jpg

„Focista? Ugyan már, az nem is szakma!” – ezt bizony elég sokszor megkaptam gyerekként, valahányszor szóba került, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Ebből már nyilván kitalálhattátok, hogy számomra erre a kérdésre kezdettől fogva csak egyféle válasz létezhetett: focista!

„B-tervem” soha nem is volt.

Félre ne értsetek, nem azért, mert annyira „nagyra voltam” a tehetségemmel kissrácként, hanem mert tényleg a futball töltötte ki az életemet. A képességeimmel persze tisztában voltam, de sosem gondoltam azt, amit válogatottbeli játékostársam, Dárdai Pali írt rólam (megjegyzem, nagyon megtisztelően) tavaly megjelent önéletrajzi könyvében, hogy én egy „csodagyerek” lettem volna.

Az engem körülvevő, az idő előrehaladtával egyre erősödő, megkülönböztetett figyelmet az eredményes játékom mellett inkább annak tulajdonítottam, hogy korosztályos válogatottságaimat, góljaimat, sikereimet, később felnőtt bajnoki címeimet a Ferencváros színeiben értem el. Azt pedig senkinek sem kell mondani, hogy egy Fradista sikereire valahogy egy picit mindig jobban odafigyel a közvélemény.

kislisztes.jpg

Ez a régi kép is arról árulkodik, hogy a Fradiban nevelkedtem, és jó néhány zöld-fehér szerelést kinőttem, míg eljutottam a salakpályától az Üllői úti Szentélyig, a Fradi első csapatához.

 

Mint annyi sok jó dolgot a pályámon és az életemben, a Fradit is nevelőedzőmnek, Kaszás Pali bácsinak köszönhetem; nem véletlen, hogy a mai napig rendszeres kapcsolatban vagyunk egymással.

 

De ha már Dárdai Palit hoztam szóba, ne felejtsem el megemlíteni, mekkora versengésben voltunk egymással már kölyökkorunktól kezdve, klub és válogatott szinten egyaránt! Ugyanis mindketten az utánpótlásszinten roppant erős ’76-os korosztályhoz tartoztunk (többek között Király Gabival és Fehér Csabival együtt), és örökösen azon vetélkedtünk egymással, hogy ki legyen a válogatottban egy-egy meccsen a mezőny legjobbja, vagy ki hozza el az adott tornáról a legjobb játékosnak járó elismerést.

 

Tudni kell, hogy akkoriban Pali még hozzám hasonló felfogásban, a 8-as, illetve 10-es pozícióban játszott, irányító, illetve támadó középpályásként, és csak később, a Herthában faragtak belőle védekező középpályást. Ráadásul egy kifejezetten „párharcerős” védekező középpályást. Nekem eleinte furcsa is volt őt ilyen szerepkörben látni. Ha úgy tetszik, feláldozta a saját érdekeit a csapat oltárán, és felvállalta, hogy mélységből szervezi meg a játékot.

 

Nekem ez tartósan sosem ment volna, engem a vérem önkéntelenül is mindig a kapu felé hajtott…

 

És ha már a kapunál tartunk: az Üllői úti stadion kapuját először 17 évesen, 1993. december 1-jén vettem be felnőtt bajnoki mérkőzésen, a Debrecen ellen.

 

 

A havas pályán játszott meccsekkel kapcsolatban egyébként is szép emlékeket őrzök, hiszen nem sokkal később, 1996. március 12-én szintén az Üllői úton, ugyancsak hó födte talajon vívtuk ki az atlantai szereplés jogát az olimpiai válogatottal.

 

De ne siessünk annyira előre az időben, hiszen 1996 előtt ott volt még nekünk 1995, és az azóta már legendássá vált Bajnokok Ligája szereplés!

 

Mivel az Anderlecht elleni selejtezőkön és valamennyi csoportmeccsen pályára tudtam lépni, ezért nehéz lenne egyetlen meccset kiemelni a sok közül, mert az egész úgy volt szép és álomszerű, ahogy volt, de velem kapcsolatban mégis a legtöbb embernek a Grasshoppers elleni idegenbeli találkozón szerzett gólom marad emlékezetes. 

 

 

Hatalmas élmény különben ezeket a képsorokat a régi játékostársakkal közösen felidézni, hiszen a játék hevében az ember annyira koncentrál, és akkora a nyomás, hogy egy-egy gólból, helyzetből, vagy más lényeges eseményből igazából csak villanások maradnak meg az emlékezetünkben. Nem véletlen, hogy sokszor ugyanarra a szituációra is teljesen másképpen emlékszünk:) 

 

Tudom, hogy itthon sokan féltettek engem az NB I után a Bundesligától, de az a Bajnokok Ligáját megjárt Fradi volt annyira erős, hogy fel tudott készíteni engem arra, ami később Németországban várt rám. Az edzéseken és a mérkőzéseken persze nagyobb volt az iram a Stuttgartnál, a csapaton belüli konkurenciaharc még erősebb volt (bár abban az időszakban a Ferencvárosnál is keményen meg kellett küzdenünk a játéklehetőségért), de mondhatom, hogy mind erőnlétileg, mind taktikailag késznek érezhettem magamat a profi világ kihívásaira. Ennyire jó csapat volt akkor a Fradi.

 

A Bajnokok Ligája szereplés és a Ferencvárossal megszerzett második bajnoki címem után sem dőlhettem hátra, hiszen ’96 nyarán várt ránk a már említett előzmények után kivívott olimpiai szereplés, melynek én meglehetősen kedvezőtlen előjelekkel vágtam neki, hiszen a bajnokság hajrájában az MTK elleni mérkőzésen Szekeres Tomi rácsúszott a bokámra, meg is sérültem, így a felkészülés nagy részéből kiestem. A mexikói edzőtáborba sem tudtam elutazni a csapattal, sőt, még az is félő volt, hogy lemaradok az atlantai játékokról.

 

A sérülés és a kihagyás sajnos meg is látszott a játékomon, de egy gólpasszt azért így is sikerült becsempésznem a többek között Roberto Carlossal és Aldairral felálló brazil védelem sorai mögé, amit aztán a mezőny legalacsonyabb játékosa, Madar Csabi fejelt több, mint tíz méterről a későbbi világbajnok Dida kapujába.

 

 

Pontot ugyan nem szereztünk, de szerintem akkor is becsületesen helytálltunk Atlantában. A későbbi tornagyőztes Nigéria az akkor világklasszisnak számító Kanu révén csak egyetlen góllal tudott megverni bennünket, a brazilok ellen még az egyenlítésre is futotta az erőnkből, végül 3:1-re kaptunk ki, pedig a braziloknál a már említett neveken kívül ott volt Rivaldo, Bebeto, Juninho és Ronaldo (igaz, ő akkor még Ronaldinho néven futott). Csupa későbbi világsztárok, világbajnokok, a kispadon pedig a későbbi sikeredző, Mario Zagallo.   

 

A japánok elleni hajrá viszont rosszul sikerült. Kétszeri vezetés után végül vereséggel zártuk a sorozatot a Brazíliát 1:0-ra legyőző Japánnal szemben. Szerintem ha legalább egy döntetlent sikerült volna elérnünk, vagy akár győztünk volna (ami egyébként benne volt a meccsben), akkor a torna után minden bizonnyal Dunai Antal vette volna át a felnőtt válogatott irányítását, aki az olimpiai csapat magjára építve szép sikereket érhetett volna el.

 

Az akkori vezetés meggyőződésem szerint nagy hibát követett el azzal, hogy azt a társaságot nem tartotta jobban össze, nem menedzselte eléggé, mert így a mi korosztályunk sikereinek nem lett folytatása.

 

A sérülésem aztán otthon, a magyar bajnokságban is sok kellemetlenséget okozott. Hiányzott a kihagyott felkészülés, így a ’96-os őszi szezonban nem tudtam annyit segíteni a csapatnak, mint szerettem volna. Igazából inkább csak villanások jutottak nekem. Ráadásul a Fradi vezetésének sem sikerült a korábbi sikercsapatot kellően együtt tartania, pedig szerintem a BL-sikert meg lehetett volna ismételni.

 

Ettől függetlenül a mai Európa Liga elődjének számító UEFA Kupában így is sikerült megmutatnunk az erősségeinket, hiszen az Olympiacost kivertük a sorozatból, az akkor rendkívül erős, nagy nevek sorát felvonultató (köztük az 1996-os EB gólkirályát, a világ akkor legdrágább játékosát, Alan Shearert is soraiban tudó) Newcastle Unitedet pedig itthon 3:2-re megvertük. Nem véletlen, hogy a következő hatalmas élményem is ehhez a mérkőzéshez kapcsolódik, hiszen amellett, hogy a csapat remekül játszott, nekem kétszer is sikerült a kapuba találnom.

 

 

A felemásra sikerült őszi szezon után búcsút intettem a Ferencvárosnak, és csatlakoztam a Stuttgart csapatához. Mint említettem is, a Fradival és a válogatottal való szereplésem megerősített annyira, hogy megálljam a helyemet a Bundesligában, de az tény, hogy a sérülésem miatt hosszabb ideig nem tudtam teljes értékű edzésmunkát végezni, így erőnlétileg nem voltam a topon.

 

Akkor a saját bőrömön megtapasztaltam, hogy ez egy kemény világ, ahol nincs magyarázkodás, ahol mindenki kezdő szeretne lenni, hiszen szeretné megkapni a kezdő játékosoknak járó prémiumot, és senki sem adja könnyen a helyét a csapatban. Én pedig hiába játszottam korábban meghatározó játékosként rendszeresen a Fradiban, akár a Bajnokok Ligájában, illetve a válogatottban, ez semmilyen előjogot nem jelentett számomra Stuttgartban. Az ott mutatott teljesítményemmel ki kellett harcolnom a helyemet a csapaton belül, ez pedig hosszú időbe tellett, és nem is volt mindig könnyű. De elég konok voltam ahhoz, hogy ne adjam fel, és ez végső soron az előnyömre vált. Mit mondjak? Ez egy ilyen szakma…

 

Németországban posztbéli riválisokból nem volt hiány, hiszen Stuttgartban ott volt mindenekelőtt a bolgár klasszis Krassimir Balakov, aki mellett az akkor uralkodó 3-5-2-es felállásban gyakran kellett a szélen játszanom, de később, Ralf Rangnick kezei alatt már az is előfordult, hogy én kerültem a kezdőcsapatba, és Balakov szorult a kispadra. Ettől függetlenül a viszonyunk végig teljesen normális volt.

 

Különösen szép emlék számomra ez a Bayern München ellen, egy jobb oldali egyéni akció végén szerzett gól.

 

 

Amint az a felvételen is látszik, ezen a meccsen is Balakovval egyszerre voltunk a pályán, sőt, a kettőnk góljaival győztük le a bajorokat 2:0-ra.

 

A stuttgarti időszakomra esik egyik legemlékezetesebb válogatott mérkőzésem is, melyet az akkor még Népstadion nevet viselő Puskás Ferenc Stadionban játszottunk 2000. szeptember 3-án az olaszok ellen. A meccs 2:2 lett, mindkét gólunkat Horváth Feri szerezte, és mindkettőhöz én adtam a gólpasszt.

 

 

Nagyon élveztem azt a meccset, jó formában is voltam, olyannyira, hogy a játékomra felfigyelt az akkor a legendás török mester, Fatih Terim által irányított olasz Fiorentina is. Szerettek volna leszerződtetni, de az üzlet végül mégsem jött létre, így – legalábbis egy darabig – maradtam Stuttgartban.

 

A válogatotthoz visszatérve, az igazat megvallva a nemzeti csapatot illetően sajnos mindig hiányérzetem volt. Egyrészt mert úgy érzem, hogy abban a ’96-os olimpiai csapatban több volt, és az a társaság jobb menedzselés mellett egy sokkal sikeresebb felnőtt válogatott magját alkothatta volna. Másrészt talán a válogatott körüli légkör, maga a közeg sem volt megfelelő, és a kritikus pillanatokban valahogy mindig hiányzott valami.

 

Gondolok itt például a lettek elleni 2003-as EB-selejtezőre, amit érzésem szerint megnyerhettünk volna, hiszen remek csapatunk volt, olyan nevekkel, mint például Gera Zoli, Szabics Imi, vagy szegény Fehér Miki, de talán túl görcsösen akartuk a sikert, túlságosan rá voltunk pörögve arra az egy meccsre. A mérkőzést megelőző felkészülésünk is túl hosszúra sikerült, hiszen két hetet töltöttünk együtt, összezárva Tatán. Ezen kívül a meccs során egy taktikusabb, kevésbé offenzív játékkal talán sikeresebbek lehettünk volna.

 

Ezt a nemzeti csapattal kapcsolatos hiányérzetemet fejezi ki a számmisztika is, hiszen 49-szeres válogatott vagyok. A kerek 50-hez az az egy meccs végül sosem jött össze. Nyilván, döntően a sérüléseken múlott, hogy nem lettem jóval többszörös válogatott. A pályám vége felé, mikor már itthon játszottam, felmerült Egervári Sándor kapitánysága idején, hogy egy Luxemburg elleni meccs erejéig beválogatnak, hogy meglegyen az ötvenedik meccsem, de ez egyfelől nem fért volna bele a szakmai stáb koncepciójába, másfelől igazából nem lett volna jelentősége annak a meccsnek, csak statisztika lett volna, így nem is bánom, hogy végül nem hívtak be.

 

Kicsit ismét előreszaladtam az időben, térjünk vissza pár emlékkép erejéig pályafutásom németországi szakaszára!

 

Mint már említettem, úgy alakult, hogy Stuttgartból végül nem a Fiorentina, hanem a Werder Bremen hozott el, amit egyáltalán nem bántam, hiszen utólag visszagondolva úgy érzem, hogy Németországban a Werdernél érezhettem igazán otthonosan magamat. Ez annak ellenére is igaz, hogy kezdetben itt is kőkemény posztbéli riválisra találtam Andreas Herczog személyében, de idővel sikerült megszilárdítanom a helyemet a csapatban, és ki tudtam szorítani a korábbi klublegendát a kezdőből.

 

A történethez persze hozzátartozik, hogy míg Stuttgartba úgy érkeztem, mint egy kezdő fiatal srác Magyarországról, addig Brémában már Bundesliga-szinten is ismert játékosnak számítottam, ezért nem kellett teljesen a nulláról kezdenem.

 

Így utólag visszatekintve úgy gondolom, hogy pályafutásom három legsikeresebb szezonjából kettőt Brémában töltöttem, hiszen a Fradi színeiben lejátszott 1995/’96-os idény mellett a 2002/2003-as és a 2003/2004-es brémai szezonjaimat értékelhetem a legnagyobb megelégedettséggel.

 

A legszebb brémai emlékeim kapcsán azonban nem mehetek el szó nélkül a Bayer Leverkusen ellen a 2001/2002-es szezonban szerzett emlékezetes találatom mellett, melyet mindig öröm visszanézni.

 

 

A gólom az ötödik percben esett, kb. negyven méterről a német válogatott Jörg Butt kapujába.

 

Jutott arra a szezonra még egy emlékezetes gól, a Schalke ellen idegenben 4:1-re megnyert találkozóról, amire szintén szívesen emlékszem vissza.

 

 

Ami a brémai sikercsapatunkat illeti, nos, eleinte ott is a már megszokott 3-5-2-es felállásban játszottunk, amelyben én többnyire a 8-as, vagy a 10-es pozícióban szerepeltem, de később Thomas Schaaf átváltott a négyvédős, a középpályán rombusz alakzatot formáló 4-4-2-es hadrendre. Ezzel a meglehetősen újszerűnek számító játékkal sokakat meg tudtunk lepni. Nagyon jól voltak elosztva az emberek közötti távolságok, mind mélységben, mind szélességben, illetve jól osztottuk fel egymás között a pálya egyes részeit.

 

Ebben a játékrendszerben én gyakran játszottam 10-est, de később, a francia válogatott Johan Micoud érkezésével átkerültem a 8-as pozícióba, ami az én kvalitásaimnak tökéletesen megfelelt, és ez is közrejátszott abban, hogy ebben az időszakban valóban a képességeimnek megfelelően tudtam teljesíteni. Ettől függetlenül Brémában is előfordult, hogy egyszer-egyszer kimaradtam a csapatból, de volt, hogy ilyenkor brazil csapattársam, Ailton kiállt mellettem, és a szerepeltetésemet kérte, mivel gólpasszokat remélt tőlem cserébe.

 

A 2003/2004-es szezon ugyan végül sikertörténet lett a csapat és a klub számára, de az őszi fél szezon végén még koránt sem volt nyilvánvaló számunkra, hogy az évad végén bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetünk, valamint a Bajnokok Ligájában indulhatunk majd.

 

A háttérben már ekkor is olyan folyamatok zajlottak, melyek megosztották a figyelmünket, és az én figyelmemet is. Szezon közben tudottá vált ugyanis, hogy a csapat három meghatározó játékosa, Ailton, Fabian Ernst és Mladen Krstaljic a rivális Schalke 04 gárdájához igazol, ráadásul az én szerződésem is közeledett a lejáratához. A klub sürgette a szerződésem meghosszabbítását, nekem viszont ott motoszkált a fejemben, hogy pályafutásom csúcsán szerettem volna megnézni, milyen lehetőségeim adódhatnak, milyen kluboknál jöhet szóba a nevem, annál is inkább, mivel a Bréma szerződés hosszabbítási ajánlatával sem voltam teljesen elégedett, pedig egyébként szívesen maradtam volna hosszabb távon is a klubnál. A legesélyesebb kérőm egyébként a spanyol Real Betis volt.

 

Valóban igaza lehet azoknak, akik szerint minden pozitív, vagy negatív előjelű, sorsfordító eseménynek lelki kiváltó okok állnak a hátterében, hiszen pályám csúcsán talán az én sérülésem is azért következett be, mert fejben nem voltam teljesen száz százalékos. Legbelül csakugyan ott motoszkált bennem, hogy mi lesz a jövőmmel, hogy alakul az én pályafutásom, illetve mi lesz a csapat sorsa.

 

Utólag visszagondolva valóban inkább lelki okok állhattak a sérülésem hátterében, hiszen egyébként egy teljesen ártalmatlannak tűnő szituációban szenvedtem el a később végzetesnek bizonyuló szalagszakadást azon a bizonyos Bochum elleni bajnokin.

 

A számmisztika sajnos ez esetben is roppant kifejező, hiszen éppen a 199-ik német bajnokimon sérültem meg, és ez a sérülés sajnos éppen a legjobb játékos korban, 29 évesen törte derékba a pályafutásomat.

 

Érdekes egyébként, hogy én sosem tartottam magamat különösebben sérülékenynek, annak ellenére, hogy éppen egy sérülés fosztott meg karrierem talán legértékesebb éveitől. Mondom ezt annak ellenére is, hogy egyébként hatszor műtötték a térdemet.

 

De aztán mégis minden sérülésből sikerült felépülnöm, így bár a bajnoki címet két mankóval a kezemben vettem át, én ezt akkor még nem éltem meg tragédiaként. Mindannyian úgy fogtuk fel ugyanis a történteket, hogy a bajnoki címért vívott harcban megsérültem a csapatért, majd úgyis fel fogok épülni, és vissza fogok térni a pályára.

 

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a várva várt visszatérésre sosem kerül majd sor, és a térdem többé nem lesz már tökéletes.

 

Az ezt követő évek sajnos számomra a bizonytalanságról, a fájdalomról és a megpróbáltatásokról szóltak.

 

Több klubot is megjártam, de a sérülésem miatt sehol sem tudtam már tartósan a régi szinten teljesíteni, ezért erről az időszakról nem is szívesen beszélek.

 

Egy szép pillanat azért még maradt számomra a pályafutásom végére nevelőegyesületem, a Fradi színeiben.

 

Stílszerűen az Újpest ellen, hazai pályán, egy győztes meccs utolsó gólját szereztem a 92. percben. Fejjel.

 

Jó érzés, hogy két kedvenc klubomnál, a Brémánál és a Fradinál nem felejtettek el, és velem együtt őrzik a szép közös emlékeket.

 Brémában például Ailton búcsúmeccse során szembesültem azzal, hogy a társak még mindig emlékeztek a régi becenevemre: Lilinek szólítottak. Hogy miért is?

 

Mikor Brémában játszottam, lehetőségem volt egy általam választott szót beleíratni a cipőm nyelvébe, hogy megjelöljem vele, melyik az enyém. Én persze a kislányom nevét választottam.

 

Így elkereszteltek a srácok engem is Lilinek.

 

Mivel Képes Sport 2004 márciusában készített riportjában meg is örökítették a kislányom nevével ellátott, egyedi csukákat, így meg is tudom mutatni nektek őket.

 

Íme!

 

 

lisztes.jpg

 

Lili azóta már 16 éves. Krisztián fiam 12.

 

Nincs mese, az évek múlnak, a gyerekek nőnek. Ami engem illet, én is régen szögre akasztottam már a cipőt, pedig ahogy magamat ismerem, ha vehetnék magamnak egy vadiúj jobb térdet, talán még mindig a pályán lennék.

 

Jelenleg annak a Fradi utánpótlásnak vagyok a második számú vezetője, amelyből egykor én magam is kikerültem a felnőtt csapathoz, a válogatotthoz, illetve a Bundesligába.

 

Kollégáimmal együtt keresgéljük, nevelgetjük, tanítgatjuk a jövő magyar (és talán német) bajnokait a szakma mesterfogásaira.

 

Szakmát mondtam volna? Az nem volt véletlen!

 

Az én szememben ugyanis focistának lenni valóban szakma.

 

A legszebb szakma a világon...

 

Lisztes Krisztián

 

 

Az oldalon szereplő képek forrásai: 

 

http://www.hairhungary.hu/hu/hirek/2012/07/20/lisztes-krisztian-a-hajbeultetest-nem-kell-szegyellni

https://ulloi129.hu/2016/07/02/lisztes-nagyon-nagy-munkaba-kezdett-a-fradi/

Képest Sport, II. évfolyam 11. szám

 

Szólj hozzá