„Ezt a játékot nem megtanulni kell, hanem megérteni”.

Kozma Mihály

Valami furcsa, nehezen megmagyarázható félsszel, félelemmel a gyomromban egy 2014. novemberi napon arra kértem Marc Carmonát, az FC Barcelona világverő futsal csapatának legendás mesterét, hogy szenteljen nekem pár percet az idejéből egy kis szakmai eszmecsere céljából. Bevallom, eleinte tartottam tőle, hogy vajon miről is fogok tudni beszélgetni vele, hiszen az övéhez képest annyira kevéskének éreztem a tudásom, hogy féltem, talán nem is fogjuk megérteni egymást, és a beszélgetés kínosan rövidre sikerül majd.

Aztán jó két óra múlva úgy kellett engem kirángatnia a többieknek mellőle, hiszen észre sem vettem, hogy eltelt az idő, és már a komplett csapatbusz csak rám várt.

Semmi kétség: megértettük egymást.

Megértettük, hiszen - a nyelvi nehézségektől függetlenül – ezek szerint valahol mégis csak egy nyelvet beszéltünk.

Nem kis visszaigazolást jelentett ez számomra.

Találkozásunk apropóját az adta, hogy akkori csapatommal, a Mezei-Vill FC Berettyóújfaluval a magyar bajnokság megnyerését követően kiharcoltuk az UEFA Futsal Cup barcelonai elitkörébe jutást, ahol lehetőségünk nyílt megmérkőzni többek között a futsal-világ legszűkebb élvonalába tartozó FC Barcelonával is.

Amikor az ember akár játékosként, akár edzőként ilyen mérföldkőhöz érkezik a pályafutása során, óhatatlanul eszébe jut, honnan indult és mekkora utat tett meg annak érdekében, hogy elérjen oda, ahol tart.

A 2014-ben a világ elitet is megjárt Mezei-Vill legelső csapatát eredetileg egy lelkes baráti társaság alkotta, melynek tizenéves srácként én is alapító tagja voltam. Ez a kezdetben még „5 + 1”-es formációban játszó társaság a jelenlegi klubtulajdonos, Mezei József támogatásával benevezett egy versenysorozatra, amelynek révén kvalifikálta magát az országos futsal NB II-es bajnokságba. A futsal tudásunk kezdetben nagyjából annyiban merült ki, hogy a futsalban egyszerre csak négy mezőnyjátékos lehet fenn a pályán. Ja, és volt egy futsal labdánk is :)

Ekkor érkezett közénk Mezei József közbenjárása révén a futsal válogatott akkori szövetségi edzője, a Hajdú-Bihar megyei kötődésű Kozma Mihály, aki edzéseket tartott nekünk, és segített a csapatunknak „megfutsalosodni”. Mi ugyanis addig – a szó átvitt értelmében – csak kispályán űztük a futsalt (még ha egyébként többen rendelkeztünk is már nagypályás tapasztalatokkal), ő viszont segített rendszert vinni a játékunkba. Ezen a szinten ugyanis már nem mindegy, hogy kispályán kispályázol, vagy kispályán futsalozol-e. Hatalmas a különbség a kettő között.

A felszínes szemlélő számára nyilván az a legszembeötlőbb különbség a „rendes foci” és a futsal között, hogy más a pálya, valamint a kapuk mérete, tíz helyett négy mezőnyjátékos játszik egyszerre, nehezebb a labda, és nincsen les. Valójában azonban ennél sokkal többről van szó!

A már említett – az évek során mentorommá vált - Kozma Mihály klasszikus mondását idézve: a futsal és a futball között talán az a leglényegesebb különbség, hogy mindkét játéknál alapvetően más a felelősség.

Egy egyszerű példával élve: ha a nagypályás fociban egy szélső kivág egy húsz méteres sprintet az oldalvonalig, és valahogy, nagy nehezen középre gyötör egy elveszettnek hitt labdát, akkor azért bizony vastapsot kap a lelátóról, még akkor is, ha egyébként a beadását a kapus simán lehúzza, vagyis az adott játékos semmilyen veszélyhelyzetet nem tud teremteni a kapu előtt. Van ugyanis még rajta kívül a mezőnyben alap esetben kilenc másik játékos, aki biztosít, kisegít helyette is a védekezésben. A futsalban viszont egy ugyanilyen megoldás hatalmas felelőtlenségnek számít, hiszen a kapus azonnal támadásba tudja dobni a társakat, akik így rögtön 4 a 3 elleni helyzetben tudnak kontrázni, ráadásul nem is 80 méteren, hanem csak 30 méteren kell keresztül száguldaniuk létszámfölényben.

Vagy gondoljatok csak arra például, mennyire sok múlik egyetlen játékos teljesítményén a futsalban! Mivel egyszerre csak négy mezőnyjátékos van a pályán, ezért a csapaton belül egyetlen játékosra 25 % arányú felelősség jut a csapat teljes mezőnymunkájából. A nagypályán az eltérő létszám miatt 2-3 játékosra összesen jut ilyen szintű felelősség! Vagyis ha egyetlen játékos betlizik, vagy fegyelmezetlenkedik, az olyan súlyos következményekkel jár, mintha a nagypályán az egyik csapatból 2 vagy 3 játékost kiállítanának, ami rendszerint el is dönti a mérkőzéseket az emberelőnyben játszó csapat javára.

Ezen a szinten tehát az ember – nagypályás rutin ide vagy oda - komoly futsal tudás nélkül már nem tud boldogulni. Nincs is vita köztünk, „alapító tagok” között abban, hogy az első évben elért NB II-es bajnoki címünk egyértelműen Kozma Mihály érdeme volt.  

A feljutást követően is fokozatosan kezdtük egyre komolyabban venni a futsalt, és az eredmények sem maradtak el, hiszen a harmadik NB I-es szezonunkat bajnoki címmel tudtuk zárni olyan, kiváló futsalosokat felvonultató csapatok előtt, mint például a Csömör, az Aramis, vagy a Kanárik.

Én persze – a magyar futsal-társadalom számos többi tagjához hasonlóan – a futsalozással párhuzamosan nagypályán is játszottam, méghozzá a Hajdúságban legendának számító Garamvölgyi Lajos bácsi kezei alatt az NB II-es Hajdúböszörmény színeiben.

Talán részben ennek is köszönhetően szinte folyamatosan sérülések hátráltattak, így viszonylag korán felhagytam az aktív játékkal és elkezdtem az edzősködést. Már az első komolyabb sérülésemtől fogva, azaz 22 éves koromtól elkezdtem „edzői szemmel” figyelni a játékot, illetve követni Kozma Mihály edzéseit. Minden gyakorláson ott voltam, figyeltem, jegyzeteltem. Bár ő már ekkor is szeretett volna edzőt faragni belőlem, de én eleinte konokul ellenálltam.

Hogy miért?

Nem tagadom: beleszerettem ebbe a játékba!

Egyszerűen nem tudtam végleg lejönni a pályáról. 

A sérülésem miatt aztán elhagyni kényszerültem a Mezei-Villt, ám ahogy az élet bezárt egy ajtót, rögtön ki is nyitott egy másikat, hiszen egy, a Debreceni Egyetemen töltött éveim során kialakult másik baráti társasággal – szinte viharos gyorsasággal - beneveztünk a futsal NB II-be. Akkoriban – a nagypályás labdarúgáshoz hasonlóan - meglehetősen kaotikus viszonyok uralkodtak a hazai futsalban. Elég sok csapat szűnt meg, így az első évünkben, mondhatni adminsztrációs úton fel is jutottunk az első osztályba. Csapatunk – melynek ekkor már nem játékosa, hanem vezetőedzője voltam - később Hajdúdorogon, majd Nyíradonyban talált otthonra.

Nyíradonyban az élet ismét összehozott bennünket már említett mentorommal, Kozma Mihállyal, aki szakmai igazgatóként segítette a munkánkat, sőt, egy mecénást is hozott nekünk, akinek köszönhetően román válogatott játékosokat tudtunk igazolni, és bent tartottuk az ekkor már Nyíradonyi Huszárok néven szereplő csapatunkat az NB I-ben. Ennek a csapatnak a jogutódja DEAC néven jelenleg is az első osztályban szerepel.

A bentmaradást követően az utam ismét Berettyóújfaluba vezetett, ahova már mint a csapat vezetőedzője tértem vissza, és ahol az ezt követő években bajnoki címet és Magyar Kupát nyertünk, és eljutottunk a már említett UEFA Futsal Cup Elitköréig.

Hogy mennyit változott a futsalunk, mióta tizennyolc-tizenkilenc évesen barátságot kötöttem a „szivacs labdával”?

Egy szóval: rengeteget!

A mai élvonalban játszó csapatoknak legkevesebb heti négy, az élcsapatoknak hét-nyolc edzése van, míg akkoriban voltak NB I-es gárdák, amelyek játékosai éppen csak a mérkőzés napján találkoztak, vagy tartottak legfeljebb heti egy-két edzést. A mai első osztályú játékosok taktikailag érettebbekké, felkészültebbekké váltak. Ennek ellenére érdekes módon akkoriban a válogatottunk komolyabb játékerőt képviselt, több volt a kiemelkedő egyéniség, igaz, azóta erősödött a mezőny, hiszen több ország is „megtanult futsalozni”.

Nem is csoda, hiszen pörgős, hajtós, látványos játék a futsal. Sok benne a passz, az akció, a gól … és a potenciál. Ezt pedig egyre többen fedezik fel, és nem csak futsalos berkekben.

Sokat mondó tény, hogy Guardiola annak idején a Bayern München edzői stábjához csak egy szakembert vitt magával: egy futsal-specialista edzőt! Mint ahogy az is, hogy a magyar válogatott korábbi kapitánya, Dárdai Pali is igyekezett meríteni a futsalos játékelvekből. Ennek része volt akár a Herthában, ahogy a labdakihozataloknál elmozgással üres területek alakítanak ki, vagy az is, hogy csatár poszton a válogatottban azért tartott ki Szalai Ádám mellett, mert ő sokat tudott segíteni a védekezésben is… akárcsak a futsalos centerek.

De ha megnézünk például egy Bayern München-féle 2 az 1 elleni védekezést, azt láthatjuk, hogy ugyanazokat az elveket igyekeznek követni, mint ahogyan mi levédekezzük a 2 az 1 elleni szituációkat. Pedig a két sportágban a kapuk méretei, arányai is teljesen másak, ők mégis a futsalos védekezést követik. De számos párhuzamot lehet vonni a topcsapatok – például a Guardiola-féle jelenlegi Manchester City – támadásvezetése és a futsalosok játékhelyzet megoldásai között.

A futsalban ugyanis a hangsúly a játékhelyzet megoldáson van, amelynek a jelentősége a nagypályás labdarúgásban is egyre jobban felértékelődik. A világ futballjában ugyanis az az egyre erősödő trend, hogy a játék egy szűkített, kb. 40 x 40 méteres területen zajlik, vagyis nagyjából hasonló játéksűrűség mellett, mint a futsal pályán, ezért felértékelődik a szűkített területen kialakuló szituációk gyors és hatékony megoldása. A futsal pedig ezekben a „kis játékokban” nagyon erős.

Félreértés ne essék, nem akarom a futsalt a labdarúgás elé helyezni, sőt, éppen ellenkezőleg! Meggyőződésem szerint a futsal soha nem fog a labdarúgás fölé nőni. Ezt bizonyítja az is, hogy a futsal még azokban az országokban sem népszerűbb a labdarúgásnál, ahol egyébként a futsalt a világelit szintjén űzik, mint például Brazíliában, vagy Spanyolországban.

Nekünk, futsalosoknak a labdarúgással együtt kell élnünk, a labdarúgás részének kell lennünk, de a futball világ tendenciái is azt mutatják, hogy a futsal rengeteget tud adni, segíteni a nagypályás focinak, és a benne rejlő potenciált hiba volna kiaknázatlanul hagyni!

Hogy milyen területeken aknázható ki leginkább ez a potenciál?

Egyrészt az utánpótlásképzésben.

Jelenlegi klubomnál, a Szombathelyi Haladásnál ezért úgy igyekszünk kihasználni a futsalban rejlő lehetőségeket, hogy a (nagypályás) labdarúgó utánpótlásunkban edződő fiataloknak heti egy alkalommal futsal edzők futsal-specifikus edzést tartanak. A futsal speciális technikai elemei – gondolok itt elsősorban a talppal történő labdaátvételre -, a játékhelyzet megoldásai, a terem borítása, illetve a nehezebb, kevésbé pattogós labda ugyanis rengeteget segítenek a technika elsajátításában. Ezen kívül a már említett futsalos „kis játékok”, vagyis a négy a négy elleni, vagy három a három elleni, illetve a különféle létszámfölényes, és létszámhátrányos helyzetek gyakorlása során nagyobb érintésszám mellet tudnak dolgozni a gyerekek, mint általában a hagyományos nagypályás edzések során, illetve a kisebb létszámból eredően nagyobb figyelem jut az egyes játékosokra.

A futsal jelentőségét továbbá az is felértékeli, hogy a legmodernebb trendek szerinti utánpótlás-nevelés a „globális” képzés irányába halad, mint ahogy azt régi barátom és edző kollégám, Fórián Zsolt többek között ezen az oldalon is nyilatkozta, és ahogy ő is használja, mint akadémia szakmai vezető, melynek az egyik leglényegesebb eleme, hogy a gyerekekből nem a játékelemek monoton skálázásával próbálunk meg képzett játékosokat faragni, hanem szűkített területen, aktív nyomásgyakorlás és folyamatos döntéshelyzetek mellett a gyors és hatékony játékhelyzet megoldó-képességüket fejlesztjük.

Ebben a futsal rengeteget tud segíteni.

Másrészt a futsal kiváló alternatívát, és valódi életpályát kínál az akadémiai rendszerből kieső játékosok számára, akik a futsal nélkül jó eséllyel elvesznének a labdarúgás számára. Ma már ugyanis a futsallal a legmagasabb szinten olyan pénzeket lehet keresni – nem mellesleg teljesen legálisan -, melyekről én annak idején, játékos koromban csak álmodni mertem, és amelyek valóban tisztességes, becsületes megélhetést biztosítanak a jó futsalosok számára, még ha nem is azon a szinten, mint a profi labdarúgók esetében.  

Felteszem a kérdést: miért adja minden szülő a gyermekét futballozni egy egyesülethez? Azért, mert szeretné látni őt felnőttként a legmagasabb szinten, akár a válogatottban játszani! Ez azonban nem minden gyermeknek adatik meg, ezért sokan kiesnek a rendszerből, akik vagy felhagynak a futballal, vagy a „mennyei megyei” bajnokságban, esetleg az osztrák negyed osztályban, a „kukorica ligában” kötnek ki.

És akkor ismét felteszem a kérdést: nem jobb érzés egy komoly, élvonalbeli futsal klubban kihívást jelentő célokért küzdeni, esetleg egy telt házas sportcsarnokban, címeres mezben a nemzeti himnuszunkat hallgatni a pályán, mint a nagypályás labdarúgás legalacsonyabb szintjén, sportérték nélküli, amatőr meccseken elfocizgatni?  

A futsallal meggyőződésem szerint rengeteg fiatalt lehetne megmenteni, megtartani a magyar sport számára!

Tökéletes példa erre Dróth Zoli esete, akinek a nagypályás „mennyei másodosztályból” vezetett az útja a futsal válogatottságig, és nem túlzás azt állítani, hogy a futsal pályán az Európa-, sőt, világklasszis szintig jutott, a magyar válogatott vezéregyénisége lett, és játszott a világ tíz legerősebb csapatának egyikében is. Az a játékos, aki a futsal nélkül jó eséllyel végleg elveszett volna a magyar labdarúgás számára…

A futsal révén azonban ilyen hihetetlen sportélményekben lehetett része:

Külön öröm számunkra, hogy februártól bennünket erősít majd!

Harmadrészt ne felejtsük el, hogy a magyar foci a kezdetektől fogva szenved attól, hogy a zord tél és a pályák használhatatlansága miatt a nagypályás szezon minden évben nagyon rövid, illetve utánpótlás szinten a téli felkészülés is nagyon nehézkes. Márpedig a futsalban - és a strandfociban - rejlő lehetőségek kiaknázásával a labdarúgásunkat teljesen „négy évszakossá lehetne tenni”, vagyis nagyon jelentősen növelni lehetne az utánpótlás-nevelésünk hatékonyságát.

Még mielőtt magyaros kesergésbe fulladnának a mondataim, el kell mondanom, hogy a futsal terén nagyon kedvező fejleményeket, változásokat lehet tapasztalni, hiszen például MLSZ is szervez már téli teremtornákat a fiatalok számára (még ha egyelőre nem is futsal-rendszerben), és a Kozma Mihály által – az én közreműködésemmel – megalapozott edzőképzésünk is remekül összefogta a hazai edzőtársadalmat, illetve kivívta az UEFA szakmai elismerését is. Míg sokak szerint a nagypályás edzők között klikkek, szigetek alakultak ki, addig mi, futsalos edzők magunk vagyunk a sziget, és részben az edzőképzésünk révén a hazai futsal-társadalom egy kiváló közeggé, igazi közösséggé formálódott.

És a futsalt nem csak mi, edzők és játékosok szeretjük, hanem a közönség is. Nálunk, Szombathelyen átlagosan 800–1200 néző jár ki a mérkőzéseinkre, mellyel a Falco kosárlabda csapata után mi vagyunk a második legnépszerűbb teremsport egyesület a városban, de rajtunk kívül is egyre több olyan „sziget” jelenik meg a hazai futsal színterén, ahol teltházas csarnokok előtt játszhatnak a csapatok, ráadásul a médiaérdeklődés is folyamatosan erősödik.

Hogy merre tart mindeközben a világ futsalja?

A nemzetközi szintéren a futsal már régen szakított azzal a beidegződéssel, hogy a futsal az a játék, ahol finoman tologatják a játékosok a labdát és nincs becsúszás, holott a futsalban már régóta szabályos a becsúszás. Nyilvánvalóan látszik a szándék, hogy a futsalt minél látványosabb, pörgősebb és keményebb játékká kell tenni, és ez azzal is jár, hogy a játékosok fizikai kvalitásai felértékelődnek, előtérbe kerülnek. Nekünk, magyaroknak ez nem tartozik az erősségeink közé, de úgy érzem, hogy nem elsősorban a játékosoknak, vagy az edzőknek, hanem inkább a hazai játékvezetőknek kellene változtatniuk a felfogásukon annak érdekében, hogy a mieink is hozzáedződhessenek ezekhez az új trendekhez.

És hogy hol lehet a helyünk nekünk, magyaroknak a nemzetközi porondon?

Nos, azt látni kell, hogy a világ elit – gondolok itt elsősorban a brazil-spanyol-olasz-orosz-négyesre – nagyon kiemelkedik a mezőnyből, és mivel a világbajnokságra csak hét európai csapat jut ki, ezért a kijutásra reálisan nézve nagyon kevés az esély. Az viszont teljesen reális rövid-középtávú célkitűzés lehet, hogy a magyar válogatott rendszeres résztvevője legyen az Európa Bajnokságoknak, és összességében a magyar futsal az európai középmezőny éllovasai közé kerüljön.

Hogy mire lenne szükségünk ahhoz, hogy a futsalunk még látványosabban előre tudjon lépni? Erre az a válaszom, hogy alapvetően még profibbá kellene válnunk, méghozzá minden értelemben!

Ennek érdekében elsőként a versenyrendszer lebonyolításán kellene változtatni, és a mérkőzéseket hétvégére kellene időzíteni. Jelenleg ugyanis a játékosok nagy része a futsal mellett nagypályán is játszik alacsonyabb osztályban, így megoszlik az erejük és figyelmük a két játék között. Ha viszont a futsal fordulókat hétvégente játszanánk, akkor a nagypályázóknak el kellene dönteniük, hogy nagypályázni, vagy futsalozni szeretnének. Ez persze kezdetben visszaesést hozhatna, hiszen lennének, akik elhagynák a futsalt, idővel azonban egy ilyen lépés meghozná a várt megtisztulást, ugyanis a futsalnál maradók mezőnye profibbá válna. Ami engem illet, én már nagyon várom, hogy ezt végre meglépjék a pontvadászatunk szervezői.

A bajnokság profibbá válása természetesen elképzelhetetlen a játékosok profibbá válása nélkül. Ez alatt azt értem, hogy olyan játékosokat kell megnyernünk a futsalnak, akik nem megélhetésből, hanem szívből játszanak, és maguk is folyamatosan akarnak fejlődni. A magam részéről mindig kicsit elkeseredek, mikor azt hallom, hogy az öltözőben a játékosok a Barca-Reál meccs történéseit elemezgetik egymás között, ahelyett, hogy például egy Inter Movistar – Murcia futsal rangadóról beszélgetnének, hiszen ők futsal játékosok és ha a futsal csúcsrangadókat követnék hasonló lelkesedéssel, akkor abból rengeteget tudnának tanulni.

A futsalunk profibbá válásához szükséges volna az is, hogy minél több, nagypályán edződő gyerek már korán megismerkedjen a futsallal, és minél magasabb szakmai szinten megkapja a szükséges alapokat.

Ennek érdekében Bánfalvi Zsolt kollégámmal igyekeztünk ellátogatni több nagypályás klubhoz is, bemutató edzéseket tartottunk, megmutattuk, szerintünk hogyan lehet a futsalt beintegrálni a nagypályás képzésbe. Jártunk már Újpesten és itt, Szombathelyen, a Haladás felnőtt csapatának a stábjával is dolgoztunk már együtt, és mindenhol rendkívül pozitív fogadtatásban volt részünk.

Félreértés ne essék: utánpótlás korban a futsal és a nagypályás futball tökéletesen megfér egymás mellett, de felnőtt korban a kettő profi szinten már nem összeegyeztethető. Akkorra már el kell dönteni, hogy ki akar „labdarúgni”, és kiből lesz futsal játékos. Fontos azonban, hogy utánpótlás korban minél több gyerekhez eljusson a „futsal üzenete”. Ebben próbálunk mi is segíteni.

És hogy ne csak mondjam, hanem mutassam is, Szombathelyen – a felnőtt futsalosok mellett - magam is edzettem utánpótlás korosztályú nagypályás csapatot, és a munkánk eredményeit látva roppant bizakodó vagyok!

Bár nem szeretnék az utánpótlásban elért eredményességgel dicsekedni, mégis sokat mondónak tartom, hogy saját korosztályommal az első 15 meccsünkből 11-et kapott gól nélkül tudtunk lehozni. Vajon miért? Mert ilyen jól leoktattam a gyerekeknek, hogyan kell alkalmazni a tolódásos védekezést? Dehogy!

Mert nálunk volt a labda!

Az igazat megvallva egyébként sem tartom magamat klasszikus értelemben vett „nagypályás edzőnek”. Én ugyanis nem játékrendszerekben, hanem játékhelyzet megoldásokban gondolkozom.

Ismét mentoromat, Kozma Mihályt kell idéznem: „Ezt a játékot nem megtanulni, hanem megérteni kell!”

Ennek megfelelően különféle taktikai hadrendek helyett a játék alapelveit igyekszem megértetni a játékosaimmal, melyben a futsalos játékhelyzet megoldások vannak segítségemre. Ez a megértés persze nem megy egyik percről a másikra, ezért néha türelmesnek kell lenni a gyerekekkel, de az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az elvégzett munka megtérül!

Mikor annak idején elkezdtem az edzői munkát Berettyóújfaluban, azt ígértem a játékosaimnak, hogy a lehető legjobb tudásom szerint igyekszem majd felkészíteni őket, de ez nem biztos, hogy már a következő mérkőzést jelenti, hanem azt, hogy folyamatosan fejleszteni fogom őket. Csak olyan dolgokat kérek tőlük a pályán, amit előtte szisztematikusan, aprólékosan elmagyaráztam, leoktattam, levideóztam nekik egyszer, tízszer, ha kell, százszor is.

Ennek a négy éves terminusnak, és ennek a szisztematikus munkának lett a gyümölcse az, hogy sikerült kijutnunk az UEFA Futsal Cup Elitkörébe.

Ebben a felfogásban dolgozom a mai napig is, legyen szó akár a felnőtt futsal csapatról, akár az utánpótlásról, vagy a sportág megismertetésével, illetve az edzőképzéssel kapcsolatos munkámról. Tudva, hogy az eredmény nem mindig jelentkezik már rögtön a következő héten.

Ettől függetlenül természetesen vannak céljaim. A felnőtt csapattal például szeretném a szezont az első négy hely valamelyikén zárni, és a Magyar Kupába is be akarunk jutni a legjobb négy közé. Az utánpótlásban pedig szeretném folyamatosan fejleszteni a gyerekeinket.

Hogy ez az elvégzett munka hosszabb távon mire lesz elegendő, az egyelőre a jövő zenéje.

Marc Carmonával azért jó lenne újra találkozni…

Biztos ezúttal is volna bőven miről beszélgetnünk.

Nem hiába, hiszen a futsal bőségesen szolgáltat témát azok számára, akik szeretik.

Ebben a játékban ugyanis – mind mondtam – nagyon sok az esemény, a passz, az akció, a gól … és a potenciál.

Próbáljuk meg kiaknázni!

Turzó József

futsal-edző