„Focista? Ugyan már, az nem is szakma!” – ezt bizony elég sokszor megkaptam gyerekként, valahányszor szóba került, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Ebből már nyilván kitalálhattátok, hogy számomra erre a kérdésre kezdettől fogva csak egyféle válasz létezhetett: focista!

„B-tervem” soha nem is volt.

Félre ne értsetek, nem azért, mert annyira „nagyra voltam” a tehetségemmel kissrácként, hanem mert tényleg a futball töltötte ki az életemet. A képességeimmel persze tisztában voltam, de sosem gondoltam azt, amit válogatottbeli játékostársam, Dárdai Pali írt rólam (megjegyzem, nagyon megtisztelően) tavaly megjelent önéletrajzi könyvében, hogy én egy „csodagyerek” lettem volna.

Az engem körülvevő, az idő ...

Sose felejtem el azt a napot, mikor első felnőtt edzőm, Szusza Feri bácsi az öltözőben rám nézett, szó szerint hozzám vágta a 11-es számú lila-fehér dresszt – ami addig az egyébként nagyszerű balszélső, Rossi Ferencé volt – és így szólt:
“Na, Kisöreg, fogjad ezt a dresszt, és úgy vigyázzál rá, hogy ez a dressz fél évig a tiéd, de ha nem vigyázol rá, én utána többé meg se ismerlek!”

Feri bácsi egyébként mindig csak Kisöregnek szólított, mert a nevemet sose tudta megjegyezni.

Akkor még talán fel se fogtam, mekkora fordulatot hoz ez a kicsit talán durvának tűnő mozdulat az életembe, olyannyira, hogy elsőre majdnem meg is sértődtem, amiért úgy hozzám vágta azt a mezt az öltözőben.

Aztán persze rögtön ...