Mivel gyerekkorom óta megszállottan érdekel, hogy milyen okok állhatnak a magyar labdarúgás hanyatlásának hátterében, miért vallanak rendre kudarcot a talpra állítása érdekében megtett kísérletek, illetve hogyan kerülhetnénk újra vissza a világ elitbe (de legalább is az európai foci középmezőnyébe), ezért – többek ajánlása nyomán - megkerestem az UTE Labdarúgó Akadémia szakmai igazgatóját, Fórián Zsoltot, és feltettem neki egy egyszerű kérdést:

„Szerinted hogyan kell jó focit csinálni?”

- Meggyőződésem szerint erre a kérdésre nagyon sokféle jó válasz létezik, egész egyszerűen azért, mert a labdarúgás nem matematika, itt nem egyetlen jó megoldás létezik. A futballban mind a pályán, mind a pályán kívül felmerülő kérdésekre nem csak egyféle helyes válasz lehetséges. Ezt a bölcs mondást nem én találtam ki, hanem a belga Double Pass szakemberei, akik nálunk is jártak, nagyon bőséges, hasznos és naprakész tudásanyagot hoztak magukkal számunkra. Ezzel a gondolattal magam is egyet tudok érteni, ezért is nem tudok egyetlen, egzakt választ adni a kérdésedre. De hogy a kérdésfelvetés elől se térjek ki, azt javaslom, hogy vizsgáljuk ezt a témát egy másik összefüggésben, és tegyük fel úgy a kérdést, hogy minek kell lennie a mi munkánk céljának! Meggyőződésem szerint erre a kérdésre az a helyes válasz, hogy a mi munkánk szakmai célja – az egészséges életre nevelésen és a labdarúgás üzenetének, eszmeiségének a közvetítésén túl – az, hogy olyan labdarúgókat képezzünk, akik felnőttként nemzetközi szinten is megállják a helyüket, és aktív ellenállás, erőteljesen nyomásgyakorlás mellett is gyorsan, határozottan és magabiztosan tudnak jó döntéseket hozni a pályán. Továbbá a technikai elemeket aktív ellenállással szemben is helyesen tudják alkalmazni, védekezésben és támadásban is kezdeményező játékra törekedve.

- Ilyen egyszerű?

- A labdarúgás a maga összetettségében végtelenül egyszerű játék, ezt sosem szabad elfelejteni! Ettől függetlenül ennek a célnak az elérése roppant összetett tudást kíván meg az utánpótlásban dolgozó szakedzőktől.

- És mit gondolsz, rendelkeznek az utánpótlásban dolgozó magyar szakedzők ezzel az összetett tudással?

- Azt gondolom, hogy egyre több olyan kolléga dolgozik Magyarországon is az utánpótlásban, akik rendelkeznek ezzel a tudással, illetve akikben megvan az az igényesség, hogy folyamatosan képezzék magukat. Akik egyrészt magas szinten képzettek, iskolázottak, egy, vagy akár több idegen nyelven beszélnek, külföldi szakmai anyagokat olvasnak, rendszeresen járnak nyugat-európai klubokhoz tanulmányutakra, és ezt a megszerzett tudást a mindennapi munkájuk során alkalmazzák is. Ennek megfelelően egyre több olyan csapattal találkozok a hétvégi mérkőzések, illetve tornák alkalmával, amelyek igyekeznek tudatosan és a legmodernebb trendeknek megfelelően focizni, ez pedig nyilvánvalóan meglátszik a játék képén is. Ez azért is különösen fontos, mert meggyőződésem szerint a mi gyerekeink is akkor tudnak igazán sokat fejlődni, és a már említett célhoz közelíteni, ha az éles mérkőzések során valóban kezdeményező játékot felvállaló ellenfelekkel találják szemben magukat, akik nem „bunker focit” játszanak, hanem mernek az ellenfél térfelén agresszívan letámadva védekezni. Ezzel az aktív ellenállással ugyanis gyorsabb és határozottabb döntéshozatalra késztetik a mi játékosainkat, akik így megtanulnak nyomás alatt is labdát kihozni, támadást felépíteni, mely nem csak technikailag és taktikailag fontos a játékosok számára, hanem mentálisan is. Hogyan várjuk el ugyanis felnőtt szinten tőlük, hogy elviseljék azt a mentális nyomást, ami nemzetközi szinten a felnőtt fociban jelen van, ha egyszer az utánpótlásban töltött évek, évtizedek során nem szembesítjük őket ezekkel az ingerekkel? Az más kérdés, hogy később, a felnőtt labdarúgás világában a játékosaink ettől függetlenül ugyanúgy képesek lesznek egyszerűbb, kevésbé kezdeményező játékfelfogásban is játszani, ha az adott játékhelyzet, illetve a csapat érdeke úgy kívánja, mert egy kezdeményező stílusú játékos már tud egyszerűbb játékot játszani. De egy eleve egyszerű, „célfutballra” nevelt gyerekből nem lesz sokoldalúan képzett, kezdeményező hozzáállású, a kiélezett helyzetekben gyorsan és technikailag, valamint taktikailag egyaránt helyesen reagáló felnőtt futballista.

- Ha jól értelmezem a szavaidat, akkor ezek szerint egyetértesz azon közelmúltban egyre több szakembertől hallható, olvasható véleményekkel, miszerint a játékgyorsaság, illetve a játékosok fejlesztésének legjobb eszköze, ha a gyerekek kezdettől fogva agresszív letámadásra, illetve agresszív letámadás melletti támadásépítésre vannak szoktatva?

- Igen, én is azt tartom helyesnek, ha az utánpótlás csapatok mind az edzések, mind a mérkőzések során annak megfelelően igyekeznek felépíteni a játékot, hogy a játékosok egészen fönt, az ellenfél térfelén kezdjék meg a védekezést. Még akkor is, ha ebben benne van az a veszély (különösen a munka elején, a kisebb korosztályoknál), hogy ezáltal megnyílnak, sebezhetővé válnak hátul, és egy-két góllal elveszítenek egy olyan mérkőzést, amit egyébként egy kevésbé kockázatvállaló, kezdeményező, sőt, vagy egyenesen defenzív játékkal akár meg is nyerhetnének. Ez egy tanulási folyamat, aminek olykor megvan a maga ára, de fontos, hogy higgyünk abban, hogy jó úton járunk, és az elveink, illetve a játékfilozófiánk mellett még akkor is tartsunk ki, ha egyébként nem mindig jönnek a „számszaki” eredmények a pályán. Hiszen ha most nem tanítjuk meg a gyerekeinket arra, hogyan kell nagy nyomás alatt, aktív ellenállással szemben pontosan, gyorsan és kezdeményezően futballozni, akkor hogyan várjuk el tőlük később, hogy akár a nemzetközi kupában, vagy válogatott szinten gyorsan, határozottan és jó döntéseket hozzanak, illetve azokat technikailag és fizikailag véghez is tudják vinni.

- Ez azt jelenti, hogy nálatok nincs eredménykényszer?

- A labdarúgásban mindig kell, hogy legyen eredménykényszer, hiszen ez a játék lényegi része, 8, 18 vagy 28 éves korban egyaránt, de utánpótlás korban nem szabad, hogy az eredményre törekvés határozza meg a játékot! Azt szoktam mondani, hogy az eredmény nagyon fontos, és természetesen győztes típusú, sikerorientált játékosokat szeretnénk nevelni, de azt nem szabad hagyni, hogy az eredményre törekvés a képzés rovására menjen! Ebbe beletartozik az is, hogy én a magam részéről se tegyek túlzott nyomást az egyes csapatok edzőire az eredményesség tekintetében! Véleményem szerint az a helyes, ha minden meccsen győzelemre játszunk, erre neveljük a gyerekeinket, de tudomásul kell venni, hogy gyerekkorban még vannak az eredménynél fontosabb szempontok is. Ilyen például az is, amit az imént említettem, hogy a csapat akkor is „fent”, az ellenfél térfelén kezdje meg a védekezést, ha egyébként ez vereséggel járhat, mert hosszú távon ez lehet a sikerességünk egyik kulcsa. A felnőtt labdarúgásban ugyanis előfordul az, hogy olykor a játékot alá kell rendelni az eredményességnek, és a pillanatnyi siker érdekében egy kevésbé kezdeményező játékot kell kérni a játékosoktól, hiszen egy, a már említett filozófiának megfelelően, sokoldalúan képzett játékostól mindig elvárható lesz egy egyszerűbb játékfelfogás az eredmény érdekében. Viszont ugyanez fordítva nem működik! Vagyis ha egy gyereket kezdettől fogva egy támadásban és védekezésben kevésbé kezdeményező, eredmény-orientált játékra nevelnek, amelyben nincs meg ez az aktív ellenállás, illetve a folyamatos, kreatív döntéshelyzet megoldás, attól a gyerektől később már nem lehet elvárni, hogy nagy nyomás alatt is jó százalékban oldja meg az egyes játékszituációkat. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mindig minden korosztályban az agresszív letámadást kell erőltetni, de döntő jelentőségűnek tartom azt, hogy támadásban és védekezésben egyaránt kezdeményező játékra neveljünk. Mint már említettem, ha egy felnőtt játékos gyorsan olvassa a játékot és jó százalékban oldja meg technikailag tökéletesen az egyes játékhelyzeteket, akkor képes lesz hatékonyan játszani egy egyszerűbb játékot is, hiszen a felnőtt futball kihívásai olykor ezt is megkívánják. De említhetném a görcsös eredménykényszer alóli kivételek kapcsán azt is, hogy ha van egy olyan utánpótlás játékos egy klubnál – mint ahogy hála Istennek nálunk és más egyesületeknél is előfordulnak ilyen gyerekek  -, akinek a mentális és testi érettsége meghaladja a korát, akkor őt a fejlődése érdekében még akkor is az idősebb korosztályban célszerű versenyeztetni, ha egyébként tudjuk, hogy ezzel jelentősen meggyengítjük azt a csapatot, amiben egyébként pusztán az életkora alapján szerepelnie kellene. Így előfordulhat, hogy olyan meccseket is el fog veszíteni az adott csapat, amiket az említett, idősebb korosztályban szerepeltetett játékossal kiegészülve akár meg is nyerhetne. Mindezek tudatában különösen fontos az, hogy ne legyen túlzott nyomás vezetői oldalról az egyes edzőkön, és ne kelljen feláldozniuk a képzést és az egyesület által preferált játékstílust a kizárólagos eredményesség oltárán, nem elfelejtve persze a már elmondottakat, vagyis azt, hogy a győzelemre való törekvés nagyon fontos. Ezen a téren magammal szemben is komoly elvárásokat támasztok, melyeknek igyekszek következetesen megfelelni. Emellett viszont nagyon szerencsésnek is érezhetjük magunkat egyesületen belül edző kollégáimmal együtt, hiszen a klubvezetés maximálisan megbízik bennünk, hisz a közösen végzett munkában, és nem helyez ránk fölösleges nyomást. 

- Ha már az előzőekben a kezdeményező foci fontosságát hangsúlyoztad: sokan hiányolják a technikás támadójátékosokat a magyar pályákról. Ezek szerint a magyar edzők nem fektetnek elég hangsúlyt a technikai elemek kiiskolázására?

- Nagyon érdekes kérdés ez, hiszen én nem azt tekintem technikás játékosnak, aki statikus játékhelyzetben képes egy-egy trükkös, váratlan, „pengés” megoldásra. Véleményem szerint a modern játékfelfogás szerint az számít igazán technikás játékosnak, aki az adott játékhelyzetben rendre helyes és gyors döntéseket hoz, és azokat technikailag meg is tudja valósítani, valamint el tudja viselni a rá nehezedő mentális nyomást. Ehhez persze szükséges a technikai képzettség, de a mai labdarúgásban a technikai képzettség önmagában már nem értelmezhető, hanem csak egyes döntéshelyzet megoldások viszonylatában. Ez azért is különösen lényeges, mert a futball egy nyílt készségű sportág, ahol a sportolónak folyamatosan változó körülmények között kell tudni bizonyítani a felkészültségét, szemben pl. egy tornásszal, vagy egy dobó atlétával, akinek mindig azonos körülmények között kell bemutatnia ugyanazt a gyakorlatot. Önmagában a technikai elemek folyamatos „skálázásával” már csak azért sem lehet versenyképes játéktudást fejleszteni, mert az utánpótlásban dolgozó edzőnek nagyon rövid idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy mentális, technikai, taktikai és erőnléti szempontból egyaránt a lehető legmagasabb szintre juttassa a játékosait. Az edzőnek ugyanis hetente csak pár óra áll rendelkezésére, alig több, mint tíz éven keresztül, miközben a játék fejlődése miatt a játékosokkal szembeni elvárások egyre nagyobbak, vagyis egyre magasabb szintre kell tudni eljuttatni a gyerekeket. Véleményem szerint ezeknek a fokozott elvárásoknak az edző csak integrált képzés segítségével tud megfelelni, vagyis akkor, ha minél kevesebb az úgynevezett szeparálás, vagyis minden edzésének megvan a maga mentális, technikai, taktikai és erőnléti célja egyaránt. Ez nem jelenti azt, hogy az edzés során nem lehet olyan gyakorlatokat végezni, melyekkel technikai elemeket skálázunk – különösen, ha egyéni képzést végzünk, illetve a bemelegítésben -, de sokkal hangsúlyosabb az aktív ellenállással szembeni gyakorlás, vagyis az olyan feladatok elvégzése, ahol versenyhelyzet van és a technikai elemek döntéshez vannak rendelve a folyamatosan változó körülmények miatt.

- Személy szerint mekkora jelentőséget tulajdonítasz a játékosok atlétikusságának, a gyorsaság, illetve az erőnlét fejlesztésének?

- Visszakérdezek: szerinted a futballpályán ki számít gyors játékosnak? Én azokkal értek egyet, akik szerint a fociban az a gyors játékos, aki mindig a megfelelő időben van a megfelelő helyen. Ehhez persze elengedhetetlenül fontos a megfelelő erőnlét, az atlétikus képességek megléte, de legalább ennyire lényeges a futballtudás, a játék olvasásának képessége, a megfelelő döntés, gondolkodás gyorsaság, amely szintén csak erőteljes nyomásgyakorlás, aktív ellenállás mellett fejleszthető. Hangsúlyozom: az erőnlét fejlesztés nagyon lényeges szegmense az utánpótláskorú labdarúgók fejlesztésének, de a fizikai erőnlét a futballpályán megfelelő játéktudás nélkül nem értelmezhető, nem juttatható érvényre.  Egyébként, válaszolva a kérdésedre, nagyon fontosnak tartom a gyorsaság, az atlétikusság fejlesztését, viszont ezt is leginkább labdarúgás-specifikusan, minél kevesebb „szeparálással”.

- Tapasztalataid szerint mennyire együttműködőek a mai gyerekek, ha kemény munkáról van szó?

- Tudomásul kell venni, hogy a mai gyerekek más világban nőnek fel, mint például az én korosztályom, és különösen a még idősebbek, és ehhez nekünk, edzőknek, pedagógusoknak alkalmazkodnunk kell. Ma már sokkal több „elszívó hatás” érvényesül, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Ez alatt érthetjük a modern kor vívmányait, a mai kor szerinti életmódot, amely nem mindig kedvez az aktív, sportos életnek, de gondolhatunk akár más sportágak elszívó hatására is. Ezek adott dolgok, amelyeken nem változtathatunk. A mi feladatunk az, hogy egy olyan vonzó közeget teremtsünk az egyesületeink berkein belül, ahova a gyerekek szívesen jönnek, ahová szívesen tartoznak. Ezen a téren pozitív tapasztalatokról tudok beszámolni, hiszen a gyerekek még mindig nagyon szeretik a focit, és a labdarúgó közeg is rengeteget fejlődött ezen a téren az elmúlt évek során. Mindez azt eredményezi, hogy aki egyszer belecsöppen a foci világába, az már nagyon ritkán fordít hátat a futballpályának. Érzésem szerint a focinak igen komoly megtartó ereje van. Azt viszont be kell látni, hogy a mai gyerekekkel már máshogy kell beszélni. Talán többet kell magyarázni nekik, meg kell értetni velük, hogy mit miért kérünk tőlük, és időbe telik elfogadtatni velük, hogy valóban értő tudást akarunk adni számukra, és ezért megéri hallgatni ránk. Ez különös felkészültséget és türelmet igényel az edző részéről, de a gyerekek megérzik azt, ha jó szándékkal és felkészülten közelítenek hozzá, és ezt az erőfeszítést viszonozni is szokták.

- Általánosságban milyen felkészültségi, képzettségi szinten érkeznek hozzátok a gyerekek?

- Nagyon vegyes a kép, de azt általánosságban ki lehet jelenteni, hogy a gyerekeink szinte a kezdetektől nagyon nagy terhelés alatt vannak, elsősorban az iskolában, ami nem kedvez a sportteljesítménynek. Ez a túlterheltség több területen is jelentkezik. Szinte minden nap kora reggeltől délutánig, órákon keresztül az iskolapadban ülnek, ami nem csak szerintem, de a velünk együtt dolgozó sportpszichológusok szerint sem feltétlenül kedvez a mentális, szellemi és testi fejlődésüknek. Emiatt az edzésre is szinte rohanva érkeznek, majd onnan rohanva távoznak úgy, hogy nap közben is alig jut idejük arra, hogy rendesen táplálkozzanak. Jobb híján épp csak bekapnak egy szendvicset és már szaladnak is tovább. Összességében nagyon keveset mozognak edzésen kívül, és olykor talán az iskolai testnevelés órákon sem kapnak megfelelő mennyiségű, illetve minőségű ingert, melyek hatékonyan fejlesztenék a mozgáskoordinációjukat, ügyességüket. Pedig ha ezen a területen sikerülne előrelépést elérni, úgy az nagyban könnyítené a labdarúgó utánpótlás-nevelés terén folytatott munkát is. Ilyen közegben nem csoda, ha a gyerekek jelentős része már a kiskorosztályainkhoz is észrevehető fizikális és mentalitásbeli lemaradással érkezik, hiszen annyira igyekeznek megfelelni a velük szembeni elvárásoknak, hogy egyszerűen nem marad idejük arra, hogy gyerekek legyenek.

-  Mit értesz fizikális és mentalitásbeli lemaradás alatt?

- A velünk együtt dolgozó sportpszichológusok is megerősítik azon tapasztalatainkat, miszerint a gyerekeink többsége alapvetően kockázatkerülő és önbizalom-hiányos személyiségű, mely szerintünk részben az iskolarendszerünk hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Mondom ezt annak ellenére is, hogy egyébként én magam is pedagógus végzettségű vagyok, és dolgoztam is iskolában tanárként. Mégis igazat kell, hogy adjak sportpszichológus kollégámnak abban, hogy a magyar iskola - tisztelet a kivételnek - megtanítja a gyereket arra, hogy „hogy ne figyeljen”, illetve „hogy élje túl a napját”, ahelyett hogy aktivitásra és kezdeményezőkészségre nevelne. Ez ugyanakkor számunkra egy kihívás is egyben, hiszen meg kell találnunk a módját annak, hogy a gyerekeinket ráneveljük az optimális mértékű kockázatvállalásra, és kialakítsunk bennük egy egészséges önértékelést, önbizalmat. A pályán ugyanis nagy nyomás alatt kizárólag az a játékos tud megfelelő arányban helyes döntéseket hozni, akinek a helyén van az önbizalma, és nem fél – ésszerű mértékben – kockázatot vállalni. Félreértés ne essék, nem akarom az iskolarendszert okolni a magyar labdarúgás jelenlegi problémáiért, de például az UEFA Pro edzőképző tanfolyam során hallgatótársam, Dárdai Pál is felhívta a figyelmünket arra, hogy míg Magyarországon az iskolában még mindig szó szerint kérnek számon különféle szabályokat a gyerekektől, és akár egy szótévesztésért is gyengébb osztályzat jár, addig Németországban külön osztályozzák a tanulók kezdeményezőkészségét és aktivitását. Ez tágabb összefüggésben azt is jelenti, hogy ott az iskolarendszer bátorítja a gyerekeket a véleményük, és végső soron saját maguk felvállalására, még akkor is, ha esetleg adott helyzetben helytelen dolgot mondanak. Vajon Magyarországon is bátorítjuk ennyire a gyereket önmaguk felvállalására?

- Ezt értsem úgy, hogy szakmai vonalon Te is a német példát tartod követendőnek?

- Véleményem szerint minden ország labdarúgásában találunk követhető és követendő példákat, ezért is nagyon lényeges, hogy rendszeresen tanulmányozzuk a külföldi trendeket és módszereket, de szerintem nincs olyan, hogy egyetlen követendő példa. Nem szabad abba a hibába esni, hogy elmegyünk az aktuális világbajnokhoz, elkezdjük másolni a példáját, aztán az első kudarc után kihátrálunk és keresünk másik példát, hiszen közben is telik az idő. Nagyon fontos ezen a területen is az önbizalom! Figyeljük a jó példákat, igyekezzünk meríteni mások tapasztalataiból, tudásából, de közben tudjuk, hogy melyik a mi utunk, és igyekezzünk – folyamatos korrekciókkal, tökéletesítésekkel - azon megmaradni, és hűnek lenni a saját elveinkhez!

-  Akkor inkább úgy kérdezem, hogy Te melyik országba jársz a legszívesebben tanulmányútra?

- Hozzám stílusában a spanyol foci áll a legközelebb, többször is jártam már Spanyolországban, és lenyűgözött, amit ott láttam. Hangsúlyozom, ők sem csinálnak ördögien bonyolult dolgokat az utánpótlásképzésben, de amit csinálnak, abban hihetetlenül profik, következetesek, és nem hagyják, hogy egy-egy átmeneti eredménytelenség letérítse őket a kitűzött cél felé vezető útról. Spanyolországban sokat merítettem például a gyors és precíz hibajavítás területén alkalmazott módszerekből, hozzáállásból. De legutóbb például Zágrábban jártam kollégáimmal, ahonnan szintén élményekkel és tapasztalatokkal gazdagon tértünk haza. Amint már a beszélgetésünk elején is említettem: nem csak egyetlen helyes megoldás, módszer létezik a futballban. Mindenhonnan mást lehet tanulni. És kell is tanulni!

- Mi a véleményed a külföldi edzők magyarországi alkalmazásáról?

- Összességében a véleményem az, hogy ezen a téren sem szabad általánosítani, csak úgy, mint a magyar edzők esetében sem. Azt tapasztalom, hogy nagyon nagy tudásbeli különbségek vannak külföldi és külföldi, illetve magyar és magyar edzők között is. Találkoztam már kiváló külföldi edzővel pályám során. Győrben például együtt dolgoztam egy spanyol futsal edzővel, akinek a hozzáállása és a tudása lenyűgöző volt számomra, igyekeztem is nagyon sokat beszélgetni, „szakmázni” vele. Nem véletlen, hogy jelenleg az FC Barcelona futsal szakágánál dolgozik. Lehet tehát létjogosultsága a külföldi edzők foglalkoztatásának, még akkor is, ha egyébként nem feltétlenül minden külföldi edző tud többet, mint például egy tehetséges, ambiciózus magyar edző, viszont a magyar labdarúgás összességében profitálhat a külföldi edzők szerepvállalásából. Azt látni kell ugyanis, hogy a magyar edzők sajnos az elmúlt évek, évtizedek eredménytelensége hatására elvesztették a tekintélyüket még itthon is, ezért a klubvezetők jelentős részének, illetve a társadalomnak nincs hite a magyar szakemberekben. A legfontosabb az lenne, hogy a magyar szakemberek visszaszerezzék a régi tekintélyüket, ez azonban folyamatos, kitartó munkával sem egy napba telik. Addig pedig tudomásul kell vennünk, hogy számos esetben, ha egy klubvezetőnek választania kell egy jó külföldi, és egy hasonlóan jó magyar szakember között, akkor a klubvezető valószínűleg a külföldit fogja választani. Én ebből személy szerint nem csinálok presztízskérdést, hiszen ha a külföldi edző révén a magyar foci megkapja azt a figyelmet és támogatást, ami az előrelépéshez szükséges, akkor azt gondolom, hogy ennek így kell lennie, a labdarúgásunk érdeke ugyanis mindennél fontosabb. Ugyanakkor én is azt vallom, hogy a tehetséges magyar edzőknek érdemes bizalmat szavazni, és általuk generálható drasztikus fejlődés. Ennél is fontosabb azonban, hogy a magyar foci felzárkóztatása, illetve az utánpótlás-nevelés egy csapatmunka, melyben minden résztvevőnek együttműködőnek kell lennie. Ehhez kell az edzők szakértelme és elkötelezettsége, a játékosok tehetsége és kemény munkája, a vezetők kitartása a megkezdett munka mellett, valamint a sajtó, a szülők, illetve – tágabb összefüggésben – az egész társadalom támogatása és futballszenvedélye. Abban az esetben, ha viszont ezekből egy-két résztvevő „kiesik”, nem együttműködő, akkor már nem lehetünk hatékonyak. A külföldi, és különösen a nyugat-európai foci ebben a csapatmunkában mindenképpen előttünk áll. Nem akarom elvonni a figyelmet az edzők felelősségéről, hiszen a labdarúgás, mint rendszer egészén belül az edzőkre hatalmas feladat és felelősség hárul, de véleményem szerint hiba volna az eredményességet, vagy az eredménytelenséget kizárólag az edzők szerepével, illetve egy-egy edző személyével összefüggésbe hozni. A tartós sikerek meggyőződésem szerint kizárólag a már említett csapatmunka révén érhetőek el, amihez mindenkire szükség van.

- Ha már a csapatmunkát hoztad szóba, gyakran éri súlyos kritika a szülők hozzáállását, holott ők is fontos összetevői lennének az utánpótlás-nevelésnek. Mik a tapasztalataid a szülőkkel való együttműködést illetően?

- A szülők szerepe valóban döntő, ezért mi havonta egy alkalommal „Szülők Akadémiája” címmel tematikus foglalkozásokat tartunk a gyerekeink szülei számára, szakpszichológus bevonásával, és megpróbálunk rávilágítani számura arra, hogy hogyan támogathatják gyermekeik fejlődését, legyen szó akár a táplálkozásról, akár a külön foglalkozásokról, vagy a lelki, mentális fejlesztésről. Tapasztalataim szerint a szülők hálásak ezért, és egyre együttműködőbbek velünk, valamint egyre jobban megértik azt, hogy miért fontos az, hogy támogassák az edzők munkáját. Sportpszichológusunk roppant szemléletesen levezette számukra például, hogy tanulni mindig csak attól tudunk, akit tisztelünk, ezért ha azt szeretnék, hogy a gyerekük fejlődjön, akkor az ő érdekük is az, hogy építsék, és ne pedig lerombolják az edzők tekintélyét gyerekük előtt. A szülők oktatását azért is érezzük különösen fontos feladatunknak, mert a szülők olykor hajlamosak arra, hogy még a legnagyobb jó szándék mellett is szinte reflexszerűen helytelen döntéseket hozzanak gyerekük fejlődésével kapcsolatban, ezért olykor szakértői tanácsokra van szükségük, hogy az ilyen kritikus helyzeteket megfelelően tudják kezelni. Mi ebben igyekszünk támogatni őket, és mint említettem is, a szülők hálásak az erőfeszítéseinkért, vagyis minden okunk megvan a bizakodásra, hogy a velük való együttműködés fejlesztésébe fektetett munkánk meg fog térülni.

- Gondolkodtok még hasonló újításokban is az utánpótlás-nevelés terén?

- Igen, épp most dolgozunk egy „Grund Program” beindításán, melyet a Szilágyi utcai létesítményfejlesztési projekt befejezését követően hívnánk életre, amikor már minden feltételünk adott lesz hozzá. Ezt a kezdeményezést az a belátás hívta életre, hogy – különösen a kis korosztályok esetében – az edzésen kívül is döntő jelentősége van a pályán játékkal töltött időnek, ezért azokon a napokon is szervezett keretek között játéklehetőséget fogunk adni a gyerekeinknek, amelyeken egyébként nincs edzés. Ez annyit jelent, hogy a gyerekeink jöhetnek, kapnak majd pályát, labdát és játszhatnak edzői felügyelet mellett. Nem véletlenül használtam a felügyelet szót, hiszen az adott edző nem fog beavatkozni a játékba, csak felügyelni fogja azt. Mi persze azt szeretnénk, ha minél többen élnének majd ezzel a lehetőséggel, de ha csak egy gyerek él majd a játéklehetőséggel, akkor annak az egy gyereknek fogunk pályát biztosítani. A fő, hogy a gyerekek minél többet legyenek a pályán, minél többet mozogjanak, és minél jobban érezzék az összetartozás jelentőségét, élvezzék azt, hogy az egyesületünk keretei között együtt lehetnek.

- Ezek szerint létezik még a mai világban egyesülethez tartozás, klubhűség, még ha csak a gyerekek szintjén is?

- Úgy gondolom, hogy igen. Mi érezzük, hogy a szülők és a gyerekek számára egyaránt komoly vonzereje van az egyesületnek, mely nyilván plusz motivációt jelent kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ez olyan erő, amelyre lehet és kell is támaszkodni, és amelyet igyekszünk is életben tartani, illetve erősíteni a gyerekeinkben.

Az oldalon látható fénykép forrása:

http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/zoli-bacsi-miatt-lottem-golt-az-akademia-ahol-meg-a-szuloket-is-kepzik-2535353