Volt egyszer egy élvonalbeli futsal játékosedző Magyarországon, valamikor a kilencvenes évek második felében, akinek a csapata vesztésre állt egy roppant kiélezett mérkőzésen, a játékosai pedig szemlátomást nem találtak ellenszert az ellenfél játékára.

Mit tehet ilyenkor a gondterhelt edző?

Hát persze: időt kér!

Az időkérésnél maga köré gyűjtötte a játékosait, majd annak rendje és módja szerint letorkolta őket azzal, hogy márpedig így nem lehet játszani.

Ekkor csodák csodájára az egyikük feltett neki egy egyszerű, de roppant fogós kérdést, mellyel drasztikusan átformálta az edző életének és szakmai pályafutásának hátralevő részét:

- Rendben, Főnök! Akkor mit csináljunk?

Hogy hogyan változtatta meg ez a rövidke epizód az edző sorsának alakulását?

A válaszért jócskán vissza kell mennünk az időben!

Valamikor a ’80-as évek elején egy futballszerető baráti társaság járta Európát, akik különféle tornákra nyertek meghívást, így eljutottak Belgiumba és Olaszországba is, ahol alkalmuk nyílt megismerkedni a labdarúgás egy Magyarországon ekkor még teljesen ismeretlen válfajával, a futsallal. Ez a játék első ránézésre leginkább a szakszervezeti örömfoci Kelet-Európában rekedt, „dühöngős” változatával, a „kispályás focival” mutatott komoly hasonlóságot. Ez a hasonlóság azonban valóban csak az első ránézéséig lehetett szembetűnő.

Az egyéni adottságokra és az ösztönös improvizációs készségre alapozó kispályázással ellentétben ugyanis a Nyugat-Európában megismert „klón” – még ha a mai futsalhoz képest taktikájában és szabályrendszerében sokkal kezdetlegesebb is volt – egy tudatos, taktikus és szervezett játékra épülő sport volt, melybe a már említett baráti társaság tagjai gyorsan „beleszerelmesedtek”, ezért szerették volna „hazahozni magukkal” Magyarországra.

Az új játék azonban ekkor még nem aratott osztatlan sikert hazánkban.

Nem úgy a latin nemzetek körében, melyek a sportág úttörőiként a ’80-as évek derekán már saját világszövetséget és világjátékokat szerveztek a zömében spanyol ajkú közösségek számára Dél-Amerikában. A mára klasszikusnak mondható, 4 + 1-es felállást alkalmazó futsal ekkor már annyi hívet szerzett magának a tengeren túl, hogy a FIFA figyelmét sem kerülhette el többé.

A labdarúgó világszövetség vezetői kezdetben egyrészt tartottak tőle, hiszen kimondva-kimondatlanul is a labdarúgás konkurenciáját látták benne, másrészt viszont úgy vélték, hogy ha ez a játék világszerte képes komoly tömegeket megmozgatni, akkor azt a saját zászlajuk alá kell vonni.

Mivel a FIFA élesben is próbára akarta tenni a futsal szabályrendszerét, és azt, hogy mennyire képes a játék tömegeket vonzani, ezért felkérte Szepesi Györgyöt, a világszövetség végrehajtó bizottságának az elnökét, hogy szervezzen egy nem hivatalos futsal világbajnokságot Magyarországon, a három évvel később, Hollandiában megrendezendő VB előkészítése érdekében.

A nyolccsapatos „kísérleti torna” a zömében nagypályás válogatottakkal felálló, Komora Imre által irányított magyar csapat elsőségével, és Kovács Kálmán gólkirályságával zárult. A mérkőzéseket telt ház előtt rendezték az egykori Budapest Sportcsarnok küzdőterén 1986-ban.

A torna után döntéshozói szinten többé senki sem kételkedett a futsal létjogosultságában.

Hogy mi történt ezidőtájt a már említett baráti társaság tagjaival?

Nos, ők bolondos „futsal-hippikként” járták Európa pályáit, és igyekeztek minél tovább „talpon maradni” a különféle teremtornákon, nem mellesleg próbáltak minél többet ellesni a játék fortélyaiból és törvényszerűségeiből. A játéktudásuk csiszolása a „szakmai” kíváncsiságon túl létkérdés is volt számukra, hiszen minél messzebbre jutottak egy-egy pénzdíjas tornán, annál tovább élvezhették az adott ország vendégszeretetét.

Taktikailag szinte teljesen képzetlenként versenyben maradni egy kiélezett mezőnyben viszont nem volt könnyű feladat.

Hamar feltűnt nekik, hogy a mérkőzések során a gólok jelentős része pontrúgások után esik, ezért kezdetben úgy gondolták, hogy ha elsajátítják a különféle szabadrúgás- és szögletvariációkat, akkor az minden nehézségükre megoldást jelent majd.

Tévedtek.

Jobban belemélyedve ugyanis a játék rendszerébe, kénytelenek voltak belátni, hogy nem ez a legkomolyabb lépés, hanem csupán az első lépések egyike.

Rájöttek, hogy ezt a játékot nem betanulni kell (különféle figurákon keresztül), hanem megérteni.

Világossá vált számukra, hogy ha nem tanulják meg felépíteni a játékot, akkor nem is tudnak olyan játékhelyzetekbe kerülni, amelyből pontrúgásokat tudnának kiharcolni.

Akkor meg mi értelme van betanulni a pontrúgás-variációkat? A játék nélkül nem ér semmit az egész!

Így hát figyelmüket a játék lényegének, szellemének, logikájának megértésére helyezték.

Évről évre áldozatosan tanulgatták a futsal íratlan szabályait.

A szó szoros értelmében íratlan szabályok voltak ezek, hiszen ekkor még nem álltak rendelkezésre olyan szakkönyvek, amelyekből tanulni lehetett volna, így tudásukat mások mérkőzéseinek és edzéseinek az elemzéséből, különféle videofelvételek tanulmányozásából, valamint a futsal szakma jeles képviselőivel folytatott levelezésekből és beszélgetésekből merítették. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a sportág kiválóságai nem riválisokat, vagy lebecsülni való amatőröket, hanem a futsal-család becsvágyó tagjait látták bennük, akikkel nem féltek megosztani saját tudásukat, még olyan áron sem, ha alkalom adtán pénzérmék, netán poharak segítségével kellett is elmagyarázniuk a játék fortélyait. 

Ebből az autodidakta tanulási folyamatból a futsal-hippi baráti társaság egyik tagjának, a bevezetésben említett későbbi edzőnek különösen jelentős szerep jutott, így nem volt meglepő, hogy az 1996-’97-es első magyar futsal bajnokság küzdelmeit már nem a pályán, hanem a kispad mellett izgulta végig.

Nagyjából ezzel párhuzamosan a Mucha József szövetségi edző által irányított magyar válogatott felkészülését is próbálta különféle elemzésekkel támogatni. A módszere egyszerű volt: próbált annyi külföldi mérkőzést megnézni, amennyit csak lehetett, és igyekezett törvényszerűségeket felfedezni a mieinknél taktikailag érettebb gárdák, illetve nemzetek játékában. Megfejteni, hogy a győztesek miért győztek, és a vesztesek miért veszítettek.

Mígnem elérkezett annak a bizonyos bajnoki mérkőzésnek a napja, amelyre már utaltam is.

Addig a napig az edző számára a futsal egy kellően komolyan vett hobbi volt, melyet kezdetben drasztikusabb elvárások nélkül, szórakozásból űzött, megélhetést biztosító foglalkozása mellett: reklámgrafikus volt. A futsal NB I beindulásával azonban minden megváltozott.

Végre igazán éles mérkőzéseket rendeztek itthon is! Egy tétre menő pontvadászatot, kiesőkkel és érmesekkel, utazásokkal, költségekkel, nézőkkel és olykor televíziós szereplésekkel, meg persze játékosokkal, akik az edzőtől várták a megoldást a játék által diktált kérdésekre. Teljes joggal!

Azon a szinten már nem lehetett megégni!

Hogy mire döbbentette rá az rövid félmondat az edzőt ott a játékosai gyűrűjében?

Leginkább a felelősségére!

Talán egy szó sem képes jobban leírni a futsal lényegét, mint ez az egy: a felelősség. És nem csak az edzői felelősségről beszélek!

A futsalban ugyanis egyszerre négy mezőnyjátékos van pályán, vagyis egyetlen játékosra 25% mértékű felelősség hárul a csapat egészének mezőnymunkájából. A nagypályás labdarúgás világában 2-3 játékosra jut összesen ekkora felelősség! Ez azt jelenti, hogy ha a csapatból egy mezőnyjátékos nem nyújtja a tőle elvárható játékot, az olyan következményekkel jár, mintha egy nagypályás csapatból egyszerre 2 vagy 3 embert levennénk a pályáról!

De a felelősség nem csak a csapat egészére vonatkoztatva értelmezhető, hanem az egyes játékhelyzet megoldások szintjén is. Vegyük csak például azt a szituációt, amikor az egyik csapat 3 a 2 elleni létszámfölényes helyzetben vezetheti rá a labdát az ellenfél védelmére, de a labdát birtokló gárda három tagja közül az egyik hibázik, és ez labdavesztést eredményez! Mi lesz ennek a következménye a futsalban? Az, hogy a labdaszerző csapat tagjai rögtön 2 az 1 elleni létszámfölényes helyzetben törhetnek kapura, és legfeljebb 20-30 méter fogja őket elválasztani a kaputól!

Ami tehát a labdás játékos előtt létszámfölény, az a háta mögött létszámhátrány, mely hatalmas felelősséget jelent.

Én a saját felelősségemmel ott és akkor, annál az időkérésnél szembesültem a legnyilvánvalóbban.

Na tessék, most elárultam magamat (bár a többség már nyilván kitalálhatta): én voltam az a játékosedző.

Hogy mi hangzott el az időkérés későbbi részében, az nem is érdekes igazán, az sokkal inkább, ami a mérkőzés után történt: elhatároztam, hogy felhagyok addigi foglalkozásommal, és teljes egészében a futsalnak szentelem az életemet.

Egész pontosan a megélhetést biztosító foglalkozás és a hobbi helyet cserélt egymással: a futsal lett a „munkám”, és a grafika, a képzőművészetek megmaradtak (szintén kellően komolyan vett) szórakozásnak.

Elvégeztem az edzői iskolákat, 2003 óta UEFA „A” minősítésű edző vagyok.

És hogy mi minden történt velem és a magyar futsallal azóta?

Fel se tudnám sorolni!

Klubedzőként részem lehetett csapataimmal magyar bajnoki címek megnyerésében, a válogatott szövetségi edzőjeként két Európa Bajnokságra kísérhettem el nemzeti csapatunkat, majd az edzőképzés vezetőjeként lehetőségem nyílt mindazon ismeretanyag átadására, melyet évek, évtizedek alatt gyűjtöttem össze a nemzetközi futsal-család tagjaitól. Mindeközben testközelből figyelhettem a sportág megerősödését, és olyan világklasszisoknak tapsolhattam az oldalvonal mellől, mint például Balázs Zoltán, Lódi Tamás vagy napjaink példaképe, Dróth Zoltán.

Több generációnyi fiatal játékost tanítgathattam a futsal elveire, logikájára, törvényszerűségeire, akik közül sokakból válogatott játékos, sőt, - Frank Tamás, Jakab Zoltán és a nemrég kinevezett Turzó József személyében - válogatott szövetségi edző is lett.

Lódi Tomi szertelen fiúként kezdett futsalozni, tartani is lehetett tőle, hogy a szórakozás, a bolondozás eltéríti majd a sporttól, de megtalálta a helyét a kispályán, és egészen a világválogatottságig vitte.

Dróth Zolinak is sokat kellett tanulnia, hogy a magyar válogatott vezéregyéniségévé és egy igazi világklasszissá váljon, hiszen kezdetben úgy érezte, hogy minden szituációt egyedül kell megoldania, a labdát pedig fókaként az orrán egyensúlyozva kell átzsonglőrködnie a gólvonalon. Ennek aztán az lett a vége, hogy jóformán több időt töltött fekve, mint talpon. Egy edzés után aztán magamhoz hívtam és azt az utasítást adtam neki, hogy próbálja meg az általam kapu felé lőtt, gólba tartó labdákat kivágni a gólvonal elől.

Mikor a sokadik lövésem vágódott a kapuba, elkeseredetten kifakadt:

- Na de Misi bácsi, ez nem megy! A labda gyorsabb!

- Hát ez az! – vágtam rá. A labda mindig gyorsabb! Passzolni kell!

 Ami Turzó Józsit illeti, rajta már játékosként is látszott, hogy gyorsan átlátja az egyes játékhelyzeteket, van érzéke azok megoldásához, és a kellő felelősségérzet is megvan benne ahhoz, hogy edzőként is sikeres lehessen. Ő persze azt hitte, hogy élete végéig játszani fog, de végül a sérülései „rákényszerítették” az edzői pályára. Azt hiszem, most már ő sem bánja.

Nem véletlenül beszélek egyébként játékos-, illetve edző egyéniségekről, hiszen meggyőződésem, hogy az igazán fontos mérkőzéseket mindig az egyéniségek nyerik meg a csapatuknak, ezért különösen fontos feladat az utánpótlásképzésünk számára, hogy gyerekkorban ne csapatépítésben, hanem személyiségfejlesztésben gondolkodjunk. Talán poroszos neveltetésünk, iskolarendszerünk hibája is, hogy mi magyarok csapatsportágak szintjén rendre elbukunk a kiélezett helyzetekben, hiszen kritikus szituációkban valahogy sosincs olyan karizmatikus egyéniségünk, aki magára vállalná a kockázatos és felelősségteljes döntések meghozatalát.

Ilyenkor mindenki kifelé nézeget, és kívülről vár valamiféle varázsütésszerű megoldást, ahelyett, hogy felvállalná a döntéssel járó felelősséget.

Nagy hibának tartom, hogy még mindig gyerekkortól kezdve csapatépítésben gondolkodunk, holott be kellene látni, hogy egy utánpótlás csapatból legfeljebb 2-3 játékosból válhat élvonalbeli labdarúgó, ezért nem szabad az egyéniségeket visszafogni a csapat szintjére, hanem az egyes személyiségekből kell kihozni a lehető legtöbbet.

Kihozni a lehetőségekből mindig a lehető legtöbbet!

Nekem mindig ez volt a jelszavam, és utólag visszatekintve, úgy érzem, ezzel az elvvel élve sosem vallattunk szégyent, hiszen válogatottunk valódi tömegbázis nélkül, teljesen amatőr körülmények közül érkezve rendre helyt tudott állni Európa elitjében, sőt, akár a világ elit szintjén is.

Emlékszem, mikor a 2004-es tajvani futsal világbajnokság házigazdáinál vendégeskedő, a soron következő, csehországi Európa bajnokságra készülő magyar válogatottal megnyertük nemzeti csapatunk történetének első nemzetközi felkészülési tornáját, a rendezők és a szintén meghívott japán gárda tagjai közül többen tréfára gyanakodtak, annak hallatán, hogy a mi játékosaink egytől egyig amatőrként űzik ezt a sportágat. Nem is kicsit volt ez hízelgő számunkra. 

Hogy mi jellemezte akkoriban a magyar futsal helyzetét és válogatottunk eredményességét, annak leírására a Fociláz! Magazin 2004. decemberi számának sorait hívom segítségül: „Nem árt tudni, hogy válogatottunk egyedüli amatőr csapatként szerzett jogot a kontinensviadalon való részvételre; ha létezne olyan besorolás, melynél figyelembe veszik a sportág mögött álló tömegbázist, és a teremfociban megforduló pénzt, Magyarország abszolút világcsúcstartó lehetne. A világranglistán elfoglalt hetedik helyünk (Európában az ötödikek vagyunk) óriási bravúr, ha azt vesszük, hogy az igazolt játékosok száma az ötszázat sem éri el, és a válogatottjaink munka mellett űzik a sportágat”.

És hogy hol lehet a helyünk a jövőben nekünk, magyaroknak a futsal világában?

Mikor 2013-ban a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége felkért egy átfogó, ötéves sportágfejlesztési program kidolgozásával, azt a célt tűztem ki magunk elé, hogy 2018-ig jelentősen bővíteni tudjuk a hazai futsal tömegbázisát. Ezt a célt elértünk, hiszen míg 2010 környékén alig 1000 igazolt sportolónk volt (sőt ahogy az előbbi cikk is írta, 2004-ben ez a szám még az 500-at se érte el), addigra ma már 22 ezren futsaloznak, így a következő fejlesztési ciklusban már mindenképpen a minőség javítására kell törekednünk.

Be kell látnunk, hogy a minőség terén még van hová fejlődnünk, melynek érdekében mindenekelőtt szervezettebb háttérmunkára lenne szükség a klubok részéről a hátországuk megszilárdítása és a közönséggel való kapcsolatok fejlesztése érdekében. Ezen kívül a Viságrádi Négyek Tornáján évről évre bizonyító, tehetséges fiatal korosztályt jobban kellene menedzselni, több edzéslehetőséget kellene biztosítani számukra, és különösen a klubok szintjén profibb viszonyokat kellene teremteni.

Ez utóbbi terület fejlesztése érdekében egy klublicensz követelményrendszer bevezetésén dolgozunk az első osztály szintjén, mely az infrastruktúrától kezdve az utánpótláson keresztül a játékosok státuszáig minden lényeges területet érintene. Megkövetelné a kluboktól különösen azt, hogy olyan játékosokat foglalkoztassanak, akik csakis a futsallal foglalkoznak, és nem ingáznak a nagy- és a kispálya között.

Hogy mire lehetnek elegendőek a szervezeti szintű erőfeszítéseink a többi nemzet rangsorában?

Kellően szisztematikus munkával az európai középmezőny első fele elérhetőnek és tartósan megtarthatónak ígérkezik számunkra, válogatott szinten azonban a világbajnokságon való részvételre a jelenlegi, a kontinensünkbeli nemzetek számára kedvezőtlen lebonyolítás miatt egyelőre kevés esélyt látok.

A felelősség mindentől függetlenül továbbra is nagy, hogy a lehetőségeinkből minden szinten a lehető legtöbbet hozhassuk ki.

Nekem ebből a felelősségből már csak sportvezetői szinten jut ki.

Ha még nem említettem volna ugyanis, egy ideje már felhagytam az aktív edzői munkával. Kicsit talán felőrölt az évek során hol a bajnoki címért, hol a kiesés elkerülése érdekében vívott harc. Edzőként ugyanis csak ilyen harcos szerepkör jutott nekem.

Ezt a harcot pedig inkább meghagyom a fiataloknak.

Ha nem így döntöttem volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

De ne legyünk telhetetlenek, hiszen a mögöttünk álló út így is bizakodásra adhat okot.

Azt kérditek, gondoltam-e volna annak idején, a kezdet kezdetén, lelkes futsal-hippiként, hogy nekem személy szerint, illetve a magyar teremlabdarúgásnak valaha azokhoz hasonló sikerekben lesz része, mint amelyekről az előbbiekben említést tettem?

Dehogy!

 Ám ami akkor még kalandnak, jó mókának tűnt, abból mára egy szervezett sportág lett, saját utánpótlásképzéssel (bizony, ma már U-11-es korosztálytól felfelé önálló versenyrendszerünk van), több tízezer sportolóval, válogatott, valamint klubsikerekkel és figyelemre méltó egyéniségekkel.

Míg a kétezres évek elején a nagypályások „operett-futballt” játszó „szobafocistáknak” tartottak bennünket, addig mára a nagypályás edzőképzés minden szintjén helyt kap a futsal-specifikus elemek oktatása, ráadásul számos, a labdarúgás világából kikerülő, tehetséges gyereket tudunk megmenteni a magyar sport számára, és az alacsonyabb osztályú focizgatás helyett értő futsal-közeget tudunk biztosítani számukra.

Az ebben az értő futsal-közegben felnőtt fiatal trénerek szakmai, taktikai felkészültségét már össze sem lehet hasonlítani a ’90-es évek legtöbb magyar edzőjének tudásával.

Én is nyugodt szívvel döntöttem a visszavonulás mellett, mert ezek a fiatalok már felkészültebbek és naprakészebbek nálam.

Remélem bőven lesz lehetőségük bizonyítani a rátermettségüket, nekünk pedig sok lehetőségünk lesz örömünket lelni a magyar futsalban.

Mert a felelősség mellett talán a lehetőség a második legfontosabb szó a futsal szótárában.

A futsal ugyanis mindig megadja a lehetőséget a javításra, a fejlődésre, és arra, hogy a lehetőségeinkből a lehető legtöbbet hozzuk ki.

Mint ahogy megadta a lehetőséget számomra is, hogy reklámgrafikusból a magyar válogatott szövetségi edzőjévé váljak.

A lehetőség és a felelősség most már a fiataloké: nekik kell tovább írniuk a magyar futsal meséjét.

Ami pedig engem illet, rám továbbra is számíthatnak!

Kozma Mihály

futsal-edző

az MLSZ Futsal Bizottság elnöke

Szerkesztő/szellemíró: Dr. Szabolcsi Ákos