Csak ültem a San Siro nézőterének legtetején, a hazai ultrák fölötti szektorban, hallgattam, ahogy szinte az egész stadion együtt énekli a C’ e’ Solo l’Intert, majd néztem, ahogy a Pazza Inter Amalla dallamára a közönség élőképe kék-feketébe öltöztette az egész lelátót és azt kérdeztem magamtól: vajon lesz olyan korszaka az életemnek, mikor már nem fogok rajongással tekinteni erre az országra?

No de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen minden történetet a legelején illik kezdeni!  

Szóval az úgy kezdődött, hogy négyfős társaságunk elérkezettnek vélte az időt, hogy végre igazi focit nézzünk a stílusos és szenvedélyes élet egykor szebb napokat megélt hazájában, Olaszországban. Mivel a Jóisten, az időjárás, Serie A bajnoki sorsolás és a WizzAir menetrend egyaránt kegyes volt hozzánk, ezért egy tartalmas és élményekben gazdag hosszúhétvégét sikerült összehoznunk, sok-sok utazással, városnézéssel, nem mellesleg egy mindig pikáns Inter-Juventus és egy szintén klasszikusnak számító Sampdoria-Lazio meccsnézéssel.

Aki hasonlóra adná a fejét, annak javaslom, hogy idejében kezdje meg a szervezést, figyelje a bajnoki menetrendet, és – amint a mi példánk is mutatja – kellő odafigyeléssel interneten keresztül, közvetítők és utazási irodák nélkül is könnyűszerrel jegyet tud váltani egy ilyen derbire. Mivel bennünket elsősorban a hangulat érdekelt (csapatunkban egy Inter szurkoló, egy semleges, egy Juve-drukker és – személyemben – egy Inter szimpatizáns utazott a rangadóra), ezért beértük a legfelső karéjba szóló, fejenként 80 eurós jegyekkel, mely utólag kiváló választásnak bizonyult, hiszen kiválóan beláttuk a pályát, a stadiont és mindannyiunkat megfogott az atmoszféra.

Mint mondtam, számunkra szerencsésen alakult a Wizzair menetrend is, hiszen pénteken délután indultunk és hétfőn késő este érkeztünk vissza Debrecenbe, így két éjszakát töltöttünk Milánóban, egyet pedig a vasárnapi meccs helyszínén, Genovában.

A gépünk a Malpensára érkezett, ahonnan egyébként fejenként 8 euróért visz be a busz a központi pályaudvarra (Milano Centrale), mi viszont a kényelem és a gyorsaság jegyében taxival vitettük magunkat a szállásunkig Giuseppével (legalább is mi Giuseppének hívtuk), akiről a google translatornek hála kiderült, hogy 70 éves, vadul és kiismerhetetlenül cikázik a sávok között, rajongással beszél Puskásról és Kocsisról, sőt, még a hosszú élet titkát is megosztotta velünk. Mindezek okán olyannyira élményszerű volt vele utazni, hogy még a 90 eurós fuvardíjat se sajnáltuk tőle.

A meccsnapig jutott időnk városnézésre is. Tudom, sokak szerint Milánó egy ugyanolyan szennyes, szürke iparváros, mint Miskolc. Nos, az efféle közkeletű ostobaságok cáfolataként mutatok egy kis ízelítőt Milánó látnivalóiból (amelyeknek egyébként se szeri, se száma, ezért aki arra jár, nem fog unatkozni).

Sétáltam a Dóm téren, a II. Victor Emanuel nevét viselő passzázson, majd a szállásunktól kellemes sétányira fekvő, Függőleges Erdő (il Bosco Verticale) nevet viselő iker toronyház tövében és azt kérdeztem magamtól: vajon lesz olyan korszaka az életemnek, mikor már nem fogok rajongással tekinteni erre az országra?

A meccs napján már órákkal a kezdés előtt a helyszínen voltunk, mely az egyébként kiváló milánói metró hálózatnak hála könnyűszerrel megközelíthető (a sima vonaljegy 1,5 euró, a 24 órás gyűjtőjegy 4,5 euró), távolról is impozáns látványt nyújt. Nem mellesleg a bejárat környékén egész nap nagy élet van: kirakodó vásár, ajándéktárgyak gazdag választéka és rengeteg féle enni-, és innivaló kapható az utcai árusoknál, illetve food truckokban. Egyedül az ingyen karkötőket kínálgató lehúzókkal kell óvatosnak lenni: egy kellemes beszélgetés reményében hamarosan súlyos eurókkal képesek kikönnyíteni a pénztárcánkat, ezért velük inkább nem kell szóba állni, mert egyébként simán kikerülhetők és ártalmatlanok.

A meccs előtti órákban érdemes kivárni a csapatbuszok érkezését a stadion mellett. Szerencsénk volt, hiszen mindkét busz a szemünk láttára gördült be a földalatti parkolóba, sőt, az Inter csapatának érkezése előtt a helyi legenda, Javier Zanetti is előttünk hajtott el, nyilván a hazai közönség éljenzése közepette.

A beléptetés simán zajlott, rövid sorban állás és átvizsgálás után könnyen jutottunk be a stadionba, melyet egy meglehetősen hosszú séta követett, hiszen a lelátó legmagasabb pontjáig kellett felmásznunk. Ez lépcsőn akár fárasztó is lehetett volna, mi ezért inkább az épület pillérein belül, spirálban felfelé haladó kerengőt választottuk. 

A helyünkre érve a látvány lélegzetállító volt.

Ilyen háttér előtt könnyű vagánynak lenni…

A felvezetés és az élőkép zseniális volt, nagy közös éneklések, hatalmas éljenzés a hazai csapat bemutatásánál és óriási zrika a vendégek felé.

Jellemző volt a hangulatra, hogy még a mi szektorunkban is (ami egyébként, mint mondtam, pont az Inter ultrák fölött volt) sok Juve drukker szurkolt mezben, sálakkal, zászlókkal, akik egész meccs alatt kapták az ívet, de szigorúan csak a szavak szintjén. 

Ezt a nótát rengetegszer hallottuk, és nem csak a meccs napján. A Juve drukkereknek szól és arra utal, hogy soha nem fognak BL-t nyerni.

A meccsről nem szeretnék sokat magyarázni, nyilván, aki látta, tudja mi történt. Röviden annyit csak, hogy szerintem az Internek meglett volna a lehetősége, hogy lezárja a meccset, de nem tette, aztán jött CR és egy villanással büntetett.

Mivel közel telt ház volt a stadionban, ezért a hazaút a metró aluljáró telítettsége miatt kicsit hosszúra nyúlt, de az esemény szervezettségének hála ez sem volt vészes.

Másnap átvonatoztunk Genovába (aki Milánóban jár, használja bátran a Trenitalia járatait, hiszen tapasztalataim szerint bárhova korrekt áron és időben el lehet jutni vonattal), ahol a tengerparti szállásunk birtokbavétele után egyből az egykor szebb napokat megélt Luigi Ferraris Stadionba vezetett az utunk. A létesítmény maga nagyon otthonos, hangulatos, családias, de a madártávlatból készült képek által sugallt látszattal ellentétben kifejezetten lelakott és korszerűtlen, ami ugyanakkor a meccs élvezetéből semmit sem vont le.

Itt is hatalmas szerencsénk volt, hiszen a szemünk láttára gördültek be a csapatbuszok.

A Samp ultrák rendesen kitettek magukért, amit az is jelez, hogy végig bíztatták az övéiket, annak dacára, hogy egy korai egyéni hiba miatt szinte az egész meccset gól, majd létszám hátrányban játszották végig.

Úgy tűnt, a Lazio egy félidő alatt lesimázza a rangadót, de a második félidőre a Sampdoria hatalmas erőket mozgósított, és kis szerencsével, meg persze jobb helyzetkihasználással akár ikszre is menthették volna a meccset. Ez végül mégsem sikerült, ettől függetlenül azonban mégis kicsit a szívünkbe zártuk a Sampdoriát lelkes (jelentős számban idős, nyugdíjas korú) szurkolóival, csupaszív csapatával és persze álomszép fekvésű városával együtt.  

Másnap sétáltam egy kellemeset a tengerpart-menti sétányon, néztem a kávézókban újságot olvasó embereket, a pálmafák és narancsfák árnyékában kocogókat, meg persze a festői szépségű partszakaszt és megint csak egy kérdés jutott eszembe: vajon lesz olyan korszaka az életemnek, mikor már nem fogok rajongással tekinteni erre az országra?

Végezetül vonjunk le pár tanulságot a magunk mögött hagyott olaszországi napokból: egyrészt a fapados járatoknak köszönhetően ma már nem csak a Budapesten és környékén élők kiváltsága, hogy elérhető áron utazhassanak külföldre topligás mérkőzéseket nézni, hiszen a mi utunk (a költőpénzt nem számítva, melynek mértéke mindig egyéni igények és lehetőségek szerint alakul) sem került sokkal többe, mint egy négynapos magyarországi wellnesses hosszúhétvége (sőt!). Egyszóval tessék csak bátran menni, látni, átélni, mert a világot, és különösen ezt az Olaszországban lévő fantasztikus világot látni kell!

Másrészt: még mindig van valami megmagyarázhatatlan varázsa Olaszországnak és az olasz embereknek, amit mit sem mutat jobban, mint hogy Itáliában még az itthon egyébként átlagosnak mondott nők is álomszépnek tűnnek (ennyit tesz az egyéniség és a kisugárzás). Na jó, tudom, ennek semmi köze a focihoz, de kénytelen voltam leírni, hiszen házasságban, illetve párkapcsolatban élő, más nők iránt semmiféle érdeklődést nem mutató útitársaimmal ezeket a gondolatokat esélytelen lettem volna megosztani…

És még egy fontos tanulság a végére: milánói taxisofőrünk, a 70 esztendős Giuseppe szerint a hosszú élet titka a következő:

• a cigaretta tilos
• alkoholt csak mértékkel
• a házaséletet féktelenül! 

Hogy milyen következtetés vonható le mindebből a mi utunk kapcsán?

Talán annyi, hogy mindenki bánjon mértékkel a káros szenvedélyekkel, az így megspórolt pénzéből meg inkább járjon olasz meccsekre, mert igenis elérhető, viszont rengeteg élményt képes nyújtani. Ami pedig a házaséletet illeti, nos, csak azt tudom kívánni mindenkinek, amit a szívemhez egyre közelebb álló Internek a hátralévő fordulókhoz:

mindent bele!

Hogy is hangzott a bevezetőben önmagam számára feltett kérdésem: vajon lesz olyan korszaka az életemnek, mikor már nem fogok rajongással tekinteni erre az országra?

Nos, a válasz az, hogy talán igen, de az biztosan nem a közeljövőben lesz!

Szóval legkésőbb jövőre veletek, ugyanitt!