2018. nov 25.

Köstner Vilmos: Újabb esély a bizonyításra

írta: Játékoskijáró
Köstner Vilmos: Újabb esély a bizonyításra

kostner1200_960px.jpgIdén rendkívül bőkezű volt velem a sors, hiszen a 2018-as év eddig öt csodálatos elismeréssel is megjutalmazott, melyekre egytől egyig rendkívül büszke vagyok. Többségük természetesen a kézilabdához kötődik, viszont mind az öthöz hihetetlenül hosszú út vezetett.

Családomban a sport iránti rajongás nem volt előzmények nélküli, hiszen édesapám, idősebb Köstner Vilmos, válogatott atléta volt, akiből később a DVSC színeiben labdarúgó, majd első osztályú, illetve FIFA-kerettag futball játékvezető lett. Tőle ragadt rám a foci szeretete, olyannyira, hogy a DVSC különböző korosztályos csapataiban magam is aktívan futballoztam.  

A kézilabdával egészen 14 éves koromig, vagyis 1968-ig semmilyen kapcsolatom nem volt. Ekkor kerültem a Kossuth Gimnázium első osztályába, ahol az az Ökrös István lett a testnevelő tanárom, aki rendkívül megszállott kézilabda szakember volt, és a Debreceni Dózsa csapatának edzőjeként is dolgozott. Ő ismertette és szerettette meg velem ezt a játékot, megtanította a sportág alapjait, illetve kiválasztott iskolai csapata, majd a Debreceni Sportiskola, illetve a Debreceni Dózsa gárdája számára.

Kezdettől fogva éreztem, hogy van érzékem a játékhoz, illetve segítségemre volt az a ritka adottságom is, hogy balkezes vagyok. Mindezek révén korosztályos szinten egészen a válogatott kerettagságig jutottam, nyilvánvaló volt tehát számomra, hogy a középiskola után a katonaságnál, illetve a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán is folytatom a játékot.

A főiskolán ismertem meg a feleségemet 1974-ben, akivel 1977-ben összeházasodtunk, majd a diploma után Ózdon telepedtünk le, ahol lakáshoz és egy sport tagozatos iskolában álláslehetőséghez jutottunk, én pedig az élvonalbeli helyi kézilabda csapatban játszhattam tovább.

Hogy milyen játékos volt Köstner Vilmos?

Úgy fogalmaznék, hogy egy kifejezetten gyors balkezes jobbszélső, kialakulatlan technikájának köszönhetően roppant nehezen védhető lövésekkel. Mindezekkel együtt inkább közepes képességű kézilabdázónak nevezném, akinek Ózdon már nem jutott a számára kielégítő mértékű játéklehetőség, és viszonylag korán ráébredt arra, hogy a kézilabda edzőként több sikert tartogathat számára, mint játékosként.

Így kezdtem Ózdon magam is kézilabdát tanítani, illetve – kezdetben a különféle korosztályos csapatok mellett – edzősködni.

Pályám kezdetén remek alanyokra találtam, melyet mutat az is, hogy az első tanítványaim közül (akikkel annak idején országos szintű sikereket értünk el) sokan a mai napig is a kézilabda világában élnek, dolgoznak.

Ózd egyébként sport szempontból kiváló közeg volt, nagyszerű gyerekanyaggal: volt olyan osztályom, amelynek tanulóival több sportágban is országos diákolimpiát nyertünk.

Nem mellékesen a város első osztályban szereplő férfi kézilabda, teke, vívó, súlyemelő és labdarúgó csapattal büszkélkedhetett, a női kézilabdázók pedig a másodosztályban vitézkedtek. A kor viszonyai között minden igényt kielégítő létesítményekben dolgozhattunk, nagy volt az érdeklődés a sportesemények iránt, egyszóval a város sportélete nagyon magas fordulatszámon pörgött.

Érdekességként jegyzem meg, hogy ekkoriban bontogatta a szárnyait Ózdon a későbbi válogatott labdarúgó Vincze Ottó is, akire gyerekkorából jól emlékszem, bár az igazat megvallva az édesapját jobban ismertem, hiszen ő ekkor még nagyon fiatal volt. Amint azt Ottó pályafutása is igazolta, az akkoriban Ózdra jellemző, aktív közegben kiváló alapokat lehetett szerezni az élsporthoz.

A korosztályos csapatokkal végzett munkám, illetve eredményeink révén felfigyeltek rám a helyi férfi és női kézilabda csapatok szakvezetői is, akik átcsábítottak a felnőtt élsport világába, így – szintén Ózdon – 1984-ben megkezdődhetett a felnőtt edzői pályafutásom.

A szakmai sikerek mellett számos értékes ismeretséget, sőt, baráti kapcsolatot köszönhetek életem Ózdon töltött korszakának. Többek között ekkor ismertem meg az akkoriban a Ferencvárosnál még korosztályos edzőként dolgozó Németh Andrást, akivel később a felnőtt mezőnyben számos nagy csatát vívtunk egymás ellen.
nemetha3.jpg

1982-t írtunk ekkor.

Megjegyzem, ezen sorok olvasása közben András minden bizonnyal kijavít majd, mondván, hogy nem is ’82 volt az, hanem ’81! Már csak azért is, mert ő mindig mindent jobban tud… legalább is, ami az évszámokat illeti.

Amin viszont biztosan nem fogunk „összeveszni” az az, hogy egy Ózdi Kohász-Ferencváros ifi területi döntő mérkőzésen találkoztunk először, melyet természetesen a jobb erőkből álló Ferencváros nyert. Ennek aztán az lett az ára, hogy még körülbelül tíz évig minden alkalommal el kellett hallgatnom tőle az aktuális egymás elleni párharcok kapcsán, hogy akkor is le tudott győzni 10 góllal, és most sem lesz ez máshogy. Persze minden alkalommal kénytelen voltam eszébe juttatni, hogy azért voltak közben vereségek is részükről…

Viccet félretéve, hamar megláttuk egymásban az egyéniséget és a kézilabda szeretetét, melyek nyomán találkozásaink során mindkettőnkben azonos húrok pendültek meg, amiből szép lassan mai napig tartó barátság lett pályánk – szinte egymáséval párhuzamos – előrehaladása során.

Másik nagy riválisomhoz, a szintén Fradista Elek Gabihoz 2006 óta fűz szoros barátság, mely nem csak a klubszíneink közötti különbözőségeken, de a kettőnk közötti 15 év korkülönbségen is átível. Köszönhető mindez alapvetően a kézilabda iránti szeretetünknek, elkötelezettségünknek, valamint annak, hogy ő ugyanúgy tisztel engem, ahogy annak idején az édesapját, Gyula bácsit tiszteltem, aki egyébként szintén nagyon jó barátom volt.

Számomra annak idején ő jelentette a Fradit.   

Az ilyen kiváló szakemberek barátságát igyekeztem mindig úgy viszonozni, hogy az ellenük vívott csatákra kettőzött erővel próbáltam felkészíteni a csapatomat, hiszen egy sportbarátot ezzel az odaadással lehet a leginkább megtisztelni ellenfélként.

gabi-vili.jpg

Mint a már említettek példája is mutatja, számos sportbarátságot köszönhetek a kézilabdának, melyet bizonyít az a tucatnyi telefonhívás is, melyet annak apropóján kaptam, hogy a közelmúltban napvilágot látott hírek szerint ismét visszatértem a felnőtt első osztályú kézilabda világába a DVSC színeiben.

Olyan egykori, illetve jelenleg is aktív kollégáim, barátaim gratuláltak a kinevezésemhez (persze szigorúan a teljesség igénye nélkül, a sport világától független, más területen tevékenykedő barátaimat nem háttérbe szorítva), mint Laurencz László, Marosán Gyuri, Golovin Vlagyimir, Skaliczky László, Mátéfi Eszter, Róth Kálmán, Herczeg András, vagy Komáromi Ákos (róla lesz még szó a folytatásban), akik szintén hosszú évek óta kitüntetnek a barátságukkal.

Az ózdi éveknek aztán a kohászat és a város sportéletének hanyatlása vetett véget, illetve az a belátás, hogy a családom (és elsősorban a két, iskoláskorúvá cseperedett kisfiam) számára Debrecen lényegesen több lehetőséget tartogat majd. Így tíz év elteltével visszatértünk szülővárosomba, ahol a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában tanítani, és ezzel párhuzamosan a Debreceni Közút NB I/B-s csapatánál edzősködni kezdtem.

A Közút gárdájáról tudni kell, hogy akkoriban egy egész sor olyan játékos fordult meg ott, akik a Lokinál, illetve a Debreceni Sportiskolánál nevelkedtek, de az akkor Magyarország legjobb, de legalább is egyik legjobb csapatának számító, a nemzetközi kupákban évek óta jeleskedő DVSC felnőtt első osztályú csapatába nem kerültek be. Így az én munkám is szem előtt volt a klub edzői, és elsősorban a Komáromi-házaspár számára, akik 1991-ben a nagycsapathoz hívtak.

dvsc_bajnok.jpg

Itt kezdődött meg felnőtt NB I-es edzői karrierem, kezdetben Komáromi Ákos mellett másodedzőként, majd három évvel később vezetőedzőként.

Hogy minek köszönhetően tudta az a csapat a vezetésemmel egymás után két alkalommal (1995-ben és 1996-ban) is elhódítani az EHF kupát, korábbi három (sőt, a legelső, 1986-os fiaskót is beleszámítva összesen négy) sikertelen nemzetközi kupafináléval a háta mögött?

Alapvetően három indokkal magyaráznám mindezt.

1_cikkvili2.jpg

Először is elődöm és mentorom, Komáromi Ákos kezei alatt kialakult egy olyan stabil, összeszokott és sikeres mag, illetve egy olyan általam jól ismert rendszer a klubnál, amelyhez hozzá kellett ugyan tennem a saját elképzeléseimet, valamint fiatalos lendületemet (hiszen ekkor még csak 40 éves voltam), de már jócskán volt mire építenem.

Másrészt sikerült Virincsik, Szamozvanova és László Krisztina személyében olyan meghatározó játékosokat szerződtetnünk, akik sokat hozzá tudtak tenni a csapat teljesítményéhez és jelentős szerepet vállaltak a sikerekből.

Harmadrészt pedig a csapatnak már a nemzetközi kupadöntők terén komoly tapasztalata volt. Hangsúlyozom: nem csak a nemzetközi porondon, hanem a finálék tekintetében is komoly rutinunk volt, és a csapatban a korábbi három balsikerű döntő után hatalmas bizonyítási vágy égett.

A sportban pedig, mint tudjuk, az az igazán szép, hogy mindig megadja a lehetőséget a bizonyításra.

Számunkra ez a lehetőség két ízben is megadatott, mellyel a már említettek révén mindkétszer élni tudtunk.

kupagyoztes.jpg

Hogy mennyit változott a kézilabda azóta?

Egy szóval: rengeteget!

Ennyi év után visszanézve az akkori mérkőzéseink felvételeit, minden elfogultság nélkül megállapítható, hogy az akkori DVSC világszinten is kiemelkedő, a nemzetközi mezőny élvonalába tartozó játékerőt képviselt (a magyar kézilabdázáshoz hasonlóan, mely abban az időszakban válogatott szinten világbajnoki ezüstéremmel büszkélkedhetett).

Gyors, kiváló játéksebességű, lendületes kézilabdát játszottunk.

A kézilabda azonban mára olyan mértékben felgyorsult és összetetté vált, amely a mi akkori tempónkat is messze meghaladja (és akkor még nem is beszéltem a férfi mezőnyről, ahol a játék irama és intenzitása elérte a szinte atmoszferikus sebességet).

A mai kézilabdában sokkal jobban dominálnak az egyéni képességek, és különösen a nem szorosan a kézilabdatudáshoz kapcsolódó képességek, úgy, mint az atlétikusság, a mentális képességek, a testméretek, az izomtömeg és az egyéb élettani tulajdonságok; a páros kapcsolatok pedig szinte el is döntik a mérkőzések végkimenetelét.

Mindezek folyományaként ma már ott tartunk, hogy a férfiak mezőnyében kicsi a pálya és kevés a két játékvezető, sajnos egyre több a sérülés és annyira összetetté vált a játék, hogy a csapatok felkészítéséhez két-három edzőből álló stáb nem elegendő.

Mindezek ellenére az a játék, amit mi akkor játszottunk, a kor viszonyai között nagyon jó iramúnak és jól szervezettnek volt mondható.

Ha már az imént érintőlegesen szóba hoztam a férfi kézilabdát: a nemzetközi kupasikerek után, 1997-ben tettem egy kitérőt a férfi mezőny irányába és Nyíregyházára szerződtem, ahol nagyon szép másfél évet töltöttem egy roppant tehetséges, jó szellemű és sokra hivatott társasággal. Újdonsült csapatomat a 10. helyről a középmezőny éléig segítettem, miközben hazai pályán – szinte végig teltház előtt – sorra szedtük a skalpokat a Veszprémtől, a Szegedtől, az Elektromostól, a Dunaferrtől, vagyis az akkori top kluboktól.

Nagyon szerettem ott dolgozni.

Folytattam is volna a közös munkát, ha nem hív haza a DVSC!

Viharos éveket élt a debreceni sport és a debreceni kézilabda, hiszen a klub szakosztályai akkoriban alakultak önálló gazdasági társaságokká, a szezon második felére pedig az anyagi erőforrásaink is drasztikusan megcsappantak, így a játékosok jelentős része az idény végén távozott. A csapatot mindezek ellenére az őszi harmadik helyezés után a szezon végére a negyedik helyre még be tudtuk hozni, és nem egyszer jó játékot is mutattunk.

Az évad végén én is elmentem, hiszen bevallom őszintén, olyan megkeresést kaptam, amelyre nem tudtam nemet mondani, illetve Debrecenben nem láttam a kibontakozás lehetőségét, ami utóbb Komáromi Ákosnak Bíró Imrével közösen mégis csak sikerült, hiszen egy nagyon szép évet tudtak produkálni a széthullónak látszó DVSC-vel, helyi kötődésű fiatalokra, valamint az én csapatomból megmaradó erőkre alapozva.

Így kerültem akkor a székesfehérvári Cornexihez, ahol két évet töltöttem, amelyre egyébként szintén jó szívvel gondolok vissza.

Fehérvárról Budapestre, a nagy múltú Vasashoz vezetett az utam.

vasas.jpg

Óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy egy tizenháromszoros magyar bajnok, egykor a nemzetközi kupákban vitézkedő klubnál dolgozhattam, még akkor is, ha pályám ottani szakasza az egyesület számára eredménytelenséggel és pénzszűkében telt el, ahhoz képest, hogy korábban mi volt jellemző a Vasasnál.

Hetedik és tízedik helyezésekre futotta az erőnkből, én mégis megszerettem az egyesületet, játékosaival, patrónusaival és közönségével együtt, valamint nagyon jól éreztem magam Budapesten, ahol az edzősködés mellett a Sport Televízió állandó szakkommentátoraként igyekeztem közérthető stílusban feltárni a kézilabda világának szakmai összefüggéseit a kézilabdás előképzettséggel nem rendelkezők számára is. Ezeket a törekvéseimet a televíziónál dolgozó szakemberek, riporterek, illetve a nézők és a játékosok is kedvező visszajelzésekkel honorálták, ami komoly megerősítést jelentett számomra.

Hat évet töltöttem távol a családomtól, úgy, hogy a feleségem és fiaim hetente vagy kéthetente látogattak ugyan, de a gyermekeim neveléséből gyakorlatilag alig tudtam kivenni a részemet. Ennek ellenére soha nem merült fel annak a lehetősége, hogy a családom elhagyja Debrecent, hiszen tudtuk, hogy ez a város az otthonunk, ahova idővel vissza fogok térni.

2005-ben aztán végleg hazatértem.

Derecskén, majd Nyíradonyon keresztül vezetett az utam ismét a DVSC-hez, melyet mindhárom állomáshelyemen szép feladatok és értékes eredmények öveztek. Különösen szép emlék a Lokival véghezvitt Bajnokok Ligája szereplés. A DVSC-nél a vezetőedzői posztot idővel a szakmai igazgatói székre cseréltem, de ezt a szerepkört is nagyon szerettem.

A már emlegetett Németh András 2014-ben, szövetségi kapitánnyá választását követően felkért arra, hogy legyek a segítője a válogatott csapat mellett, melyet hatalmas megtiszteltetésnek, egyben óriási lehetőségnek tekintettem, és büszkén vállaltam el, hiszen egy országot képviselhettünk, valamint a sportág olyan ikonikus alakjaival dolgozhattam együtt, mint például Görbicz Anita, akinek a játéktudását mindig is csodáltam.

20151202magyar-noi-kezilabdavalogatott-2015-vb.jpg

Hatalmas élmény volt ebben a munkában részt venni, annál is inkább, mivel a kinevezésünk évében rögtön a hazai rendezésű Európa Bajnokságon kellett helytállnunk, a mérkőzéseknek pedig Győr és Budapest mellett Debrecen adott otthont.

Az akkori erőviszonyok mellett a mi hatodik helyezésünket reális eredménynek éreztem, a dániai világbajnokságon elért 12. helyezés viszont kétségtelenül csalódás volt mindannyiunk számára, mely a válogatottbeli munkánk végét is jelentette egyben.

Miként éltem meg a felnőtt élvonalbeli kézilabda világából az utánpótlással végzett munkához való visszatérésemet?

Úgy érzem, lelkileg sokat fiatalodtam a gyerekekkel végzett munka révén!

Persze tudomásul kell venni, hogy a mai fiatalság lelkülete, és ezzel együtt a gyerekek kézilabdához való kötődése is felületesebb, mint a mi időnkben volt, hiszen rengeteg inger éri őket ebben a kitágult világban, ezáltal számos dolog el tudja vonni a figyelmüket a kézilabdáról.

Ezt nem tartom feltétlenül rossz dolognak, inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy ebben a megváltozott világban abból lesz jó kézilabdázó, aki abban a másfél órában, amikor az edzés, vagy a mérkőzés zajlik, minden más körülményt kizárva a szeretett foglalkozásra, a kézilabdára képes koncentrálni. Ez a lényeg, ezt kell tudni elérni!

Ma már helytelen lenne olyan „kézilabda-szakbarbárokat” nevelni, akiknek teljes egészében a sportág tölti ki az életüket, és ez befolyásolja a hobbijukat, esetleg párválasztásukat, illetve egész életüket. Fontos, hogy az ember életkortól függetlenül alkalmazkodni tudjon a változó világhoz, és úgy érzem, ez nekem eddig sikerült, melyben nagy segítségemre van két „kontrollerem”, vagyis a két fiam, akik mindig megosztják velem fiatalosabb nézeteiket, amely megteremti számomra a fiatalokkal „együtt változás”, illetve a fiatalnak maradás lehetőségét.

Hogy a feltörekvő generációinkat ismerve milyennek ítélem meg a magyar kézilabdázás jövőképét?

Kiválónak! 

Junior világbajnok, ifjúsági Európa-bajnoki második helyezett csapatunk van, és a serdülők is szépen szerepelnek, az eredmények tehát roppant hízelgő képet mutatnak. Ezek a sikerek meglehetősen reményteljes jövőt festenek a magyar kézilabda számára, amely a 2007 és 2017 közötti időszakban felnőtt szinten valóban nem a sikerektől volt visszhangos, függetlenül attól, hogy mind férfi, mind női vonalon kialakult két-két olyan magyar „megaklub”, amely a nemzetközi kupák élmezőnyéhez tartozik. Ezeket a sikereket azonban jelentős részben a külföldi játékosok szerepeltetése tette lehetővé, mely torz tükröt tartott elénk, és ezért sokan a sportág rajongói közül az általuk elért sikerekhez mérték a válogatottal szembeni elvárásaikat, ami véleményem szerint hiba volt.

juniorok.jpg

Utánpótlás szinten viszont már hét éve tudunk támaszkodni a TAO-rendszer nyújtotta anyagi lehetőségekre, amely egészen más szintű edzésmunkát tesz lehetővé nem csak az akadémiák, hanem valamennyi klub számára, és ennek az eredményei már most kezdenek megmutatkozni a korosztályos szintű világeseményeken.

A jobb lehetőségek révén egyre több gyerek választotta a kézilabdát, ami magasabb minőséget tett lehetővé a kiválasztás és a képzés során. Ennek már kinőttek az első gyümölcsei (elég csak a férfiak között Bodóra és Bánhidire, a lányok között pedig Tóvizi Petrára vagy Háfra Noémire gondolni) és megítélésem szerint rövidesen vissza fog térni az az időszak a magyar kézilabdázás számára, amikor a válogatottól az eddiginél lényegesen fényesebb szereplést lehetett remélni, és visszatérhetünk a sportág egyébként rendkívül kiszélesedett élvonalába.

Ami a DVSC jövőképét illeti, különösen örömteli, hogy mindig van 3-4, vagy – korosztályoktól függően –akár lényegesen több olyan fiatal játékosunk, akik elérik azt a szintet, hogy részt tudjanak venni a felnőtt csapat, illetve a korosztályos válogatott munkájában, hiszen a Loki mind a kézilabda, mind a labdarúgás terén akkor volt igazán sikeres, amikor a csapat egy helyi kötődésű játékosokból álló szilárd magra épült.

Jóllehet, a mai kézilabda viszonyai között szinte elképzelhetetlen nemzetközi kupát nyerni zömében saját nevelésű játékosokból álló, szinte színmagyar csapattal.

Ettől függetlenül a kézilabda azért válhatott egy tradicionális sportággá a debreceniek számára, mert itt mindig is megvoltak azok a kézilabda iránt elkötelezett, megszállott és szakmailag is felkészült edzők, testnevelők (gondolok itt például Papp Gyurira, Varga Józsira, a már emlegetett Komáromi-házaspárra, vagy a fiatalabbak közül Vida Gergőre, Győrvári Viktorra, vagy Márián Blankára), akik a kézilabda iránti szeretetükkel elegendő helyi kötődésű tehetséget tudtak bevonni a klubnál folyó munkába, illetve kinevelni olyan játékosokat, akik időről időre a csapat magját tudták alkotni.

Ez a folytonosság az, amely mindig is éltette és sikerre vezette a DVSC-t.

Ezek a sikerek pedig a közönség szenvedélyes rajongásával kiegészülve olyan húzóerőt jelentettek a gyerekek számára, amely egy öngerjesztő folyamatként hajtotta és ma is hajtja a Loki szekerét.

Hála Istennek, ennek a folyamatnak még nem látom a végét, ami bizakodásra ad okot.

Ezen a ponton érzem elérkezettnek az időt arra, hogy az idei évben kapott, a bevezetőben említett díjaimról, elismeréseimről beszéljek, hiszen ezzel eddig még – a díjaimhoz vezető út bemutatása miatt - adós maradtam.

Pályafutásom során kaptam már különféle, szintén roppant értékes díjakat, kitüntetéseket, hiszen többek között voltam már az év edzője, elismert korábban Székesfehérvár és Debrecen városa, valamint Budapest XIII. kerületének Önkormányzata is, de az idei elismeréseim talán minden eddigi közül kiemelkednek.

Elsőként említeném a Magyar Kézilabda Szövetségtől kapott, „A Magyar Kézilabdázásért” Emlékérmet, mely az egész ország kézilabdás szakmai társadalmának, vagyis végső soron a hazámnak a pályafutásommal, életművemmel kapcsolatos elismerése. Leírhatatlan örömet szerzett számomra.

Időrendi és nem fontossági sorrendben haladva másodikként említeném a Debrecen városától kapott Hajós Alfréd Díjat, mely annak a közösségnek az elismerése, melybe beleszülettem és amelyben – kisebb megszakításokkal – szinte az egész életemet leéltem, és ahol jelenleg is lakom. El sem tudom mondani, mennyire sokat jelentett ez a díj.

Meg is könnyeztem, hiszen Debrecen számomra mindig is az ország közepe volt, és az is marad.

kostner_vilmos_kituntetes1_1.jpg

A kézilabdánál maradva, harmadikként említeném a közelmúltban a munkahelyemtől, a DVSC-től kapott elismerést.

Számomra ugyanis maga a lehetőség, hogy 64 évesen visszatérhetek annak a klubnak a kispadjára, amellyel pályafutásom legnagyobb sikereit elértem, és ahol a mindennapjaimat élem, önmagában egy óriási kitüntetés, melyre – bevallom őszintén – már nem is számítottam.

De, amint korábban említettem, a sportban az az igazán szép, hogy mindig megadja a lehetőséget a bizonyításra.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy ettől a lehetőségtől annyira fel vagyok villanyozva, mint negyven éves koromban, amikor először átvettem a DVSC első csapatának irányítását.

Igaz ez annak ellenére is, hogy egyébként nagyon szerettem a DVSC utánpótlásánál és a Nyíradonynál végzett munkámat, és nagyon megviselt a tőlük való elválás; talán nem is vállaltam volna a megbízást, ha nem hinnék benne, hogy az általam megkezdett munka jó kezekbe fog kerülni.

A már említetteken kívül idén kaptam még egy különösen becses jutalmat a sorstól, hiszen Dávid fiamék révén született két gyönyörű iker kislány unokám, melynél szebb ajándékkal nem is köszönthetett volna fel az élet így a nyugdíjkorhatár elérése alkalmával (jóllehet a nyugdíjba vonulásom hála Istennek továbbra is várat magára).

Nem tudom elégszer hangsúlyozni a családnak a sikereimben betöltött szerepét, hiszen az otthonomban, a szeretteim körében mindig megtaláltam azt az örömöt, amelyből fakadt aztán a többi siker, és amely révén boldogulni tudtam a saját szakmámban is. Ezt a szeretetteljes köteléket még annak idején a fehérvári, majd budapesti különélés sem gyengítette, sőt, ha lehet, még inkább erősítette, még akkor is, ha ebben az időszakban nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudtam kivenni a részemet a gyermekeim neveléséből. A feleségemet és a két fiamat dicséri, hogy nélkülem is meg tudták oldani az előttük álló feladatokat, nem szenvedték meg a hiányomat, sőt, mindig is tisztelték és támogatták a szakmai elhivatottságomat. 

Nem lehetett egyszerű dolguk, hiszen bárki bármit mondjon is, nem lehet könnyű egy edzővel együtt élni, aki a sikerekkel és a díjakkal együtt olykor óhatatlanul haza viszi a kudarcait és a vereségeit is. Az igazat megvallva olykor nekem is nehéz volt megállani, hogy ne verjem szét a házat egy-egy fiaskó után, de – bármennyire furcsán hangzik is – a főzés számomra mindig valódi mentsvárként szolgált, amely a mai napig képes teljesen kikapcsolni és száműzni a feszültségeimet.  

A közelmúltban a már említett felkérés révén a siker elérésének lehetősége ismét megadta számomra annak a lelki nyugalomnak az ígéretét, mely akkor tölti el az embert, mikor a munkáját jól végzi. Márpedig erre a visszaigazolásra még mindig szükségem van.

Szerető család vesz körül, régen vágyott szép családi házban lakom, nyugodt, békés környezetben élek, hazám szakmai társadalma, szülővárosom közössége és munkahelyem kollektívája elismer és megbízik bennem.

Én ezt így együtt boldogságnak nevezem.

Ez az ötödik és egyben legnagyobb kitüntetés, amellyel idén az élet megajándékozott, megjutalmazott. 

Remélem, hogy ez a boldogság meg fog látszani a teljesítményemen is.

Nagyon bízom benne ugyanis, hogy az élet nem véletlenül rendezte meg a visszatérésemet, és még tartogat sikereket számomra.

Most viszont el kell köszönnöm, hiszen rengeteg munka vár még ránk a csapattal annak érdekében, hogy minél több örömet szerezhessünk Debrecen kézilabdát szerető közösségének!

Találkozunk a Hódosban, addig is: Hajrá Loki, Hajrá Debrecen!

koestner_vilmos_nyito.jpg

Köstner Vilmos
DVSC Schaeffler
vezetőedző

Szerkesztő/szellemíró: Dr. Szabolcsi Ákos

 

 

A képek forrása:

http://www.haon.hu/isten-eltesse-kostner-vilmost/2546366

http://sport365.hu/kezilabda,noi-nb-i,nemeth-andras-visszater-vilagbajnok-kapus-erkezik,87865

https://plus.google.com/+VilmosK%C3%B6stner1954

http://www.haon.hu/mintha-megbolondult-volna-az-egesz-varos-30-eve-lett-bajnok-a-dmvsc/3638847

http://handball.hu/2006/01/31/kostner_derecsken_lett_edzo/

https://www.bumm.sk/sport/2018/07/10/noi-kezilabda-junior-vb-nyolc-kozott-a-magyar-valogatott

http://dvsckezilabda.hu/kostner-vilmos-hajos-alfred-dijat-kapott/

https://civishir.hu/helyben-jaro/2018/10/ok-debrecen-legujabb-buszkesegei

http://www.nemzetisport.hu/kezilabda/noi-kezi-edzovaltas-debrecenben-kostner-vilmos-iranyit-2670591

Szólj hozzá