„Mester! Igazi robbanékony, gólvágó csatár szeretnék lenni! Mit gondol, tudna nekem segíteni, hogy még gyorsabb lehessek a pályán?”

Ezekkel a szavakkal kerestem meg tizenéves koromban egy atléta edzőt, remélve, hogy segítségével jobb futballistává válhatok.

Akkoriban még nem voltak a focisták és a csapatok mellett hivatásos erőnléti edzők, atlétaedzők, mint manapság. Én magam döntöttem úgy, hogy felkeresek egyet, hogy segítsen fejleszteni a technikámat, a gyorsaságomat, a robbanékonyságomat.

És tudjátok mit mondott nekem, mikor először meglátott futni?

Azt, hogy ezt azonnal hagyjam abba, mert ha sokáig nézi, elmegy a kedve a futástól…

Utólag visszagondolva, nem is csoda, hiszen futás közben szertelenül kifelé dobáltam a térdemet, ráadásul lekváros kenyéren felnőtt nyurgalábú, vézna gyerek voltam, volt tehát mit javítani a technikámon.

De én nem adtam fel, hanem az atlétaedző instrukcióit követve felvettem a szöges futó cipőt, rengeteget edzettem, „szkippeltem”, erősítettem azért, hogy elérjem a célomat. Még a bajnoki meccseink napján, délelőttönként is kőkeményen gyötörtem magamat a harmincszor harminc méteres sprintekkel, aminek az lett a jutalma, hogy aktív játékos koromban 11 másodperc alatt futottam a száz métert, 3,5 másodperc alatt a harmincat, és 18 évesen a Pécsi Dózsa színeiben már stabil NB I-es játékos, valamint olimpiai válogatott voltam.

Ezt a gólt a mexikói olimpia döntőjében szereztem Bulgária ellen 1968. október 26-án.

Bár a felvétel minősége nem a legjobb, de azért azt hiszem, látszik rajta, hogy megérte dolgoznom a robbanékonyságomon. Mindkét védőt megelőztem…

Azon a napon lettem olimpiai bajnok.

Lehettem volna még kétszer is (vagyis összesen háromszor), hiszen már az 1964-es tokiói olimpiai csapatban is szerepeltem. A selejtező mérkőzések során játéklehetőséghez jutottam, gólokat szereztem, de az olimpián nem léptem pályára, így az akkori szabályok miatt az én nyakamba akkor még nem került aranyérem, csak egy díszes elismerő oklevelet kaptam.

Később, az 1972-es müncheni olimpián kevésen múlt az újabb elsőség, hiszen a szünetben Váradi Béla góljával még mi vezettünk, végül mégis a lengyelek örülhettek.

(Várady gólja 1:22-nél látható)

Nem csak a gyorsaságomat kellett fejlesztenem egyébként, hogy magyar és olimpiai bajnok sportoló válhasson belőlem.

Mindenekelőtt meg kellett tanulnom a helyes rúgótechnikát, hiszen mondjon bárki bármit is, a tökéletes játéktudásnál nincs fontosabb ebben a sportban.

Engem például annak idején úgy tanított meg az edzőm külsővel rúgni, hogy szembeállított a kapuval, és megmutatta, hogyan kell úgy csavarni a labdát, hogy egészen a kapufa tövénél jöjjön ki belőle a kifli és éppen csak elkerülje a kapufát, ahelyett, hogy telibe találná.

Aztán bekrétázta a cipőmön a külsőmet, és megmutatta, hogy a lábam melyik részével, hol kell eltalálnom a labdát, hogy úgy tudjam csavarni, mint ő. És ezt kellett gyakorolnom egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. A lelkemre kötötte, hogy mikor sikerül olyat rúgnom a labdába, mint neki, akkor utána jól nézzem meg, hogy a labda melyik része lett krétás, mert legközelebb is a labda azon részét kell majd megcéloznom.

Megmutatta azt is, hogyan kell rádőlni a labdára a kapáslövésnél, mert könyvből ez sem tanulható.

Ezért volt jó, hogy az én edzőim még mind futballisták voltak, akik meg tudták mutatni, mit hogyan kell csinálni a labdával, és nem csak beszéltek a futballról.

De nem csak a rúgótechnikámat és a gyorsaságomat fejlesztettem.

Az egyik esztergályos mesterségű drukkerrel például esztergáltattam magamnak 25 kilós vasrudat fogással, és otthon reggelente azzal végeztem a guggolásokat, meg csehszlovák gumi expanderrel csináltam erősítő gyakorlatokat. Anyám kénytelen volt megtűrni ezeket az eszközöket a szekrény mögött, mert akkoriban még nem voltak konditermek, ezért saját magamnak kellett megtalálnom a módját, ha erősíteni akartam a fizikumomat.

A pesti vagányok persze röhögtek rajtam az ifi válogatottnál az edzőtáborok során, hogy mit bohóckodok én a gumi expanderrel, de ez engem egyáltalán nem érdekelt.

Mivel az akkori jugoszláv határ közelében, Garán nőttem fel, majd a szintén nem messze lévő Baján játszottam először felnőtt csapatban, ezért abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy be tudtam fogni olasz tévécsatornát is, amit arra használtam fel, hogy kielemezzem az olasz bajnoki meccseket. Emlékszem, rengeteget figyeltem az Inter argentin származású klasszisának, Omar Sívorinak a játékát. Leheletfinoman tudott futtában kötényt adni a védőknek. Éppen csak belepöccintett a labdába, az óvatlan védő belefutott a köténybe, ő pedig rögtön szembetalálta magát a kapussal.

Figyeltem a játékát, és megpróbáltam utánozni a húzásait. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. Nem mondom, hogy mindig, de azért jó párszor sikerült is.

Ezek a dolgok mind kellettek ahhoz, hogy 15-16 évesen – orvosi engedéllyel - már stabilan tudjak játszani a bajai felnőtt csapatban, 18 évesen pedig már az első osztályban szerepeljek a Pécsi Dózsában. Akkoriban még egészen más idők jártak, hiszen egy Baja - Kaposvár NB III-as rangadóra öt-, hatezren jártak ki, a közeli Hercegszántón pedig egy olyan zseniális futballista nőtt fel, mint Albert Flóri.

Bene Ferivel ekkor még egymás ellen játszottunk, hiszen ő kaposvári, én pedig bajai színekben futballoztam. Feri egy évvel fiatalabb volt nálam, de előbb került fel Pestre, az Újpesti Dózsához, és mivel a korosztályos válogatottakban, illetve a tokiói játékokra készülő olimpiai csapatban is együtt játszottunk, valamint az edzőtáborokban egy szobában laktunk, ezért „megdumált” engem, hogy menjek én is a Dózsához, ahol aztán ő ötször, én pedig háromszor lettem gólkirály.

Feri egy zseniális futballista volt. Edzésen a védőknek nem sok sikerélmény jutott mellette. Volt olyan edzésjátékunk, ami arról szólt, hogy ki tudja elvenni tőle a labdát. Mondanom sem kell, nem nagyon sikerült senkinek. Világszinten se.

Aki látta, mit művelt a ’66-os VB-n a brazil védőkkel, az nem kételkedik a szavaimban. Aki nem, annak érdemes megnéznie:

De Bene Ferin kívül is zseniális csapattársakkal voltam körülvéve. Évekig játszottam például Zámbó Sanyi mellett. Szó szerint mellette, hiszen ő balszélső volt, én meg balösszekötő. Egyszóval éveket töltöttünk együtt a pályán, de néha még én is ámulva, csodálkozva néztem a megoldásait. Az az ember szó szerint egy professzor volt a pályán!

Ahogy húzogatott a vonal mellett, gyorsított, lassított, tolta a labdát jobbra, balra, közben folyamatosan a védője csípőjét figyelte, meg azt, hogy melyik lábán van a súlypont, és annak megfelelően választotta meg, hogy melyik irányba és milyen ütemben fog ellépni mellőle. Még sokszor számomra, testközelből figyelve is szinte hihetetlen volt a játéktudása és a megoldásai, melyeket gyerekkorától fogva nap mint nap kőkemény munkával dolgozott ki.

Ezt csak azért mondom, hogy megértsétek: minden siker a kőkemény munkánál kezdődik, amihez bizony vasakarat kell!

De nem csak játékosként, hanem edzőként is volt lehetőségem együtt dolgozni remek játékosokkal.

Spanyolországban tíz évet húztam le, és nem szégyellem kimondani: rengeteget tanultam a saját játékosaimtól, meg persze az ellenfeleinktől is.

Aztán mikor hazajöttem, és ’93-ban megbíztak az olimpiai válogatott szövetségi edzői feladatainak ellátásával, ezt a Spanyolországból hazahozott tudást és mentalitást igyekeztem a csapat szolgálatába állítani.

Jártam az országot Debrecentől Zalaegerszegig, néztem a felnőtt és tartalék bajnoki meccseket.

Kerestem azokat a játékosokat, akik játéktudásuk, gyorsaságuk, fizikális felkészültségük, és nem utolsó sorban akaraterejük alapján alkalmasak lehetnek az olimpiai kvalifikáció kivívására, és végül segítőimmel – köztük egykori klasszis csapattársammal, Bene Ferivel együtt - remek csapatot sikerült összeraknunk, mellyel 24 év után újra kijutottunk az olimpiára. A mi 1972-es müncheni olimpiai csapatunk óta ugyanis 1996-ig egy magyar labdarúgó válogatott sem tudta kvalifikálni magát az olimpiára.

Abban a társaságban remek képességű fiatalok szerepeltek, hiszen, hogy mást ne mondjak, mindhárom kapusom (vagyis Sáfár, Szűcs és Babos Gábor) később külföldre szerződött, és szép pályát futott be. A mezőnyjátékosok közül Lisztes, Dárdai, Sebők és Mátyus a Bundesligában is letették a névjegyüket, az öt debreceni játékosom (Pető, Madar, Sándor, Dombi és Szatmári) már fiatalon meghatározó emberek voltak az NB I-ben, a zalaegerszegi Lendvai már fiatalon Franciaországba került, de a többiek is eredményes pályafutást tudhatnak maguk mögött, hiszen a tehetségükön kívül az akaraterejük és a becsvágy hajtotta őket!

Az az olimpiai csapat egyébként nemcsak az egyéniségek szintjén, hanem csapatként is remekül működött. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és végül olyanok lettünk, mint egy nagy család. Ezt az is bizonyítja, hogy mind a mai napig tartunk összejöveteleket, amelyekről a teljes keretből alig négy-öt ember szokott hiányozni.

Spanyolországba pedig a mai napig mindig nagy örömmel megyek, hiszen kedves ismerősök várnak, és mind a mai napig tanulok valami újat a játékról.

A játékról, a spanyolok profizmusáról és az akaraterő hatalmáról, amiről egyébként olyan sokat megtapasztaltam élményekben gazdag játékos és edzői pályafutásom során, hogy arról már akár könyvet is írhatnék.

Sőt, talán írok is majd egyet…

Dunai Antal

Szerkesztő/szellemíró: Dr. Szabolcsi Ákos