Ha azt kérdezitek, hogyan kerültem kapcsolatba a nyíltvízi hosszútávúszással, nos, a válaszom az, hogy az egész egy telefonhívással kezdődött.

Helyesebben: egy telefonhívással és egy Balaton-átúszással.

Történetem gyökerei egészen 2009-ig, sőt, bizonyos értelemben még annál is sokkal régebbre nyúlnak vissza.

Történt ugyanis, hogy 1991-ben Egerszegi Krisztina szülővárosomba, Hódmezővásárhelyre látogatott, ahol személyesen is találkoztam vele, megfogtam a kezét, mindenhova követtem, és elhatároztam, hogy egy napon én is olimpiai bajnok leszek.

Attól a naptól fogva az úszásnak, illetve olimpiai álmaim megvalósításának szenteltem az életemet.

Bár a sikerek nem kerültek el, hiszen 14 évesen már hatszoros felnőtt magyar bajnok voltam, később pedig világbajnoki ezüstérmeket is szereztem, de hőn áhított célomat nem sikerült elérnem, és 2005-ben, 20 évesen úgy döntöttem, hogy visszavonulok az élsporttól és a versenyzéstől.

Akkor véglegesnek éreztem a döntésemet, és azt mondtam, hogy ennek itt a vége, ebben ennél több már nem lehet, olimpiai álmaimról is lemondtam, és évekig ennek az elhatározásnak megfelelően éltem az életemet.

Aztán valamikor 2009-ben váratlanul megcsörrent a telefonom, és jött egy lehetőség Debrecenből, ahol akkoriban egy nagyon szép, új sportuszoda épült, melyet szerettek volna megtölteni sportszakmai tartalommal, hiszen a városban addig az úszás terén nem volt élsport. Ebben a merész vállalkozásban kulcsszerepet szántak nekem.

 Az én érkezésemmel, és az ott elkezdett, helyesebben újrakezdett felkészülésemmel egyre több gyerek kezdett versenyszerűen úszni, majd a búvárúszás is nagyobb teret kaphatott, melynek révén hamar jöttek a sikerek, és Senánszki Petráék azóta is nagyon szépen viszik a város úszósportjának hírnevét.

Mivel Debrecenben korábban az úszás nem működött élsport szinten, ezért nem voltak kötöttségek, és abba az irányba mehettem, amelyet a leghelyesebbnek tartottam, és olyan közeg fogadott, ahol hittek bennem, valamint abban, hogy jót akarok. Így közösen egy értékes alkotó, teremtő munkát tudtunk végezni olyan edzőkkel, akik azóta is a debreceni úszósportért, az ott sportoló gyerekek felkészítéséért dolgoznak.

Gondoltam volna e valaha a debreceni újrakezdésemig, hogy gyerekkori álmomat, az olimpiai bajnoki címet nem a medencében, hanem nyíltvízi hosszútávúszásban fogom megszerezni?

Nos, a válaszom egyértelműen az, hogy nem.

Ez az eshetőség egészen addig fel sem merült bennem.

Már csak azért sem, mert az igazat megvallva gyermekként még azt sem tudtam, hogy ez a sportág egyáltalán létezik.

Az újrakezdésem után, pár hónapos felkészüléssel a hátam mögött úgy döntöttünk, hogy próbára teszem magamat a közelgő Balaton-átúszáson, és megnézzük, hogy ez a sport megfelelő lehet-e számomra, és egyáltalán, mennyire tetszik nekem.

Az első igazi nyíltvízi élményem tehát egy Balaton-átúszás teljesítése volt, melyet én is kíváncsian vártam, hiszen nem tudhattam biztosan, mit is hoz majd számomra, de aztán elégedetten állapíthattam meg, hogy az úszás ezen válfaja nem áll messze tőlem, ezért érdemes ezen az úton haladnom tovább. Végül ennek a hároméves kalandnak lett a legvégső állomása a 2012-ben Londonban 10 km-es távon, nyíltvízen megszerzett olimpiai bajnoki címem.

 Hogy milyen érzésekkel vágtam neki Londonban a mindent eldöntő 10 kilométer leúszásának?

Mintha csak egy egyszerű úszóverseny lett volna!

Legalább is ezt igyekeztem erősíteni magamban.

Próbáltam arra koncentrálni, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi gond, a lényeg az, hogy egyszerűen csak érezzem jól magamat a vízben, és próbáljam kihozni magamból a maximumot. Ennyi.

Természetesen ez azért nem volt annyira egyszerű, hiszen nem könnyű úgy elvonatkoztatni a tét nagyságától, hogy jóformán minden öt méteren egy olimpiai ötkarikát lát az ember a szeme előtt. 

 Nagy segítségemre volt viszont a sportpszichológusommal végzett mentális felkészülés is, melyre meggyőződésem szerint minden élsportolónak szüksége van, még akkor is, ha esetleg úgy érzi, hogy külső segítség nélkül is boldogul.

A sportpszichológus ugyanis teljesen más szemmel lát téged, mint egy barát, egy családtag, az edződ, vagy a párod, és sok esetben sokkal objektívebben meg tud ítélni, mint bárki más a környezetedből. Segít felkészülni a rád váró feladatokra, és arra is, hogyan tudd kezelni a siker, vagy éppen a kudarc velejáróit, valamint az élsporttal együtt járó nyomást.

Ami a Balaton-átúszást illeti, nos, idén biztosan nem fogok vízbe szállni, hiszen mióta végérvényesen (de most már tényleg végérvényesenJ) felhagytam az élsporttal, azóta a céljaim a szárazföldhöz kötnek.

Hogy mik ezek a célok?

Egyelőre legyen elég annyi, hogy a „civil életben” is szeretnék nagyot alkotni és maradandó értékeket teremteni.

Ettől függetlenül mindenkit bátorítok, hogy kövesse a példámat, és próbálja ki magát a nyíltvízen, akár már most, a közelgő Balaton-átúszás során!

Senki se ijedjen meg az 5,2 kilométertől, de fontos, hogy mindenki tisztelje a távot, vagyis kellően felkészülten vágjon neki a feladatnak, gondoskodjon a megfelelő fürdőruháról, úszószemüvegről és úszósapkáról, napolajról!

Ami pedig legalább ennyire fontos: koncentráljatok arra, hogy ez csak egy úszó verseny, minden rendben lesz, nem lesz semmi gond, érezzétek jól magatokat a vízben és próbáljátok kihozni magatokból a maximumot!

Ez a recept nekem Londonban már bevált; azt hiszem, ennél jobb tanácsot nem is adhatnék!

Sok sikert, eredményes felkészülést kívánok!

Risztov Éva

olimpiai bajnok nyíltvízi hosszútávúszó

Szerkesztő/szellemíró:

Dr. Szabolcsi Ákos

A fényképek forrása:

Risztov Éva és a Debreceni Sportuszoda hivatalos facebook oldala