...mert hisszük, hogy az ember mindenre képes

Gondoltátok volna, hogy már akkor is pénzt kerestem a Teqballal, amikor a Teqball még nem is létezett?

Pedig akár hiszitek, akár nem, tényleg így volt!

De még mielőtt bárki is nagyképűséggel vádolna, némi magyarázattal tartozom ehhez a meglehetősen blikkfangos felvezetéshez.

Először is, azok kedvéért, akikkel még nem ismerjük egymást, szeretnék bemutatkozni: Borsányi Gábor vagyok, a száz százalékban magyar fejlesztésű és gyártású, immáron világszerte ismert és napról napra népszerűbb sporteszköz, a Teqball egyik feltalálója.

Bár gondolom már mindenki kitalálta, de a rend kedvéért azért elmondom: a fenti képen én a baloldali pasas vagyok :)

Na jó, ígérem, a jobboldaliról is lesz még szó, de előtte be kell vallanom valamit:

Az első, Teqballal megkeresett forintjaimat még nem is egy mai értelemben vett Teqball asztallal kerestem meg.

A mai Teqball asztalok ugyanis ilyenek:

Az a bizonyos „Teqball-asztal” viszont még valahogy így nézett ki:

A korosztályom tagjai, illetve a nálunk idősebbek számára aligha kell bemutatni, de a fiatalok közül talán nem mindenki számára nyilvánvaló: ez bizony egy klasszikus beton pingpongasztal volt.

Hogy hogyan lehetett egy ilyen asztallal hajdanán pénzt keresni?

Történetem gyökerei 2000 nyaráig (illetve bizonyos értelemben még régebbre) nyúlnak vissza, hiszen ekkor épp a Balatonon dolgoztam, ahol összehozott a sors egy akkori NB I-es futballistákból álló társasággal, akik egy, a fenti képen láthatóhoz hasonló beton asztalnál a lábtenisz egy sajátos változatát játszották egy idősebb, számomra ismeretlen, német állampolgárságú úrral.

Ezt a játékot gyerekkoromból már jól ismertem, hiszen tizenéves koromban a Rózsa utca környéki, újpesti grundon a barátaimmal én is rengeteget játszottam, és mivel a futballt egyébként is imádtam, sőt, 15 évig versenyszerűen űztem (nem dicsekvésként mondom, de felnőtt szinten egészen az NB II-ig jutottam), ezért mindenképpen szerettem volna beszállni, „kihívni a győztest”.

A „győztes” azonban kikötötte, hogy csak pénzben hajlandó játszani, ami akkor győztes meccsenként kereken 1000 forintot jelentett.

A „tét nagysága” nem tántorított el, sőt, az sem, hogy az idegen német férfi egykori Bundesliga-játékosnak mondta magát, hiszen mindenáron játszani szerettem volna.

Hogy valóban Bundesligát megjárt spíler volt-e az ellenfelem vagy sem, az persze sosem derült ki, az viszont tény, hogy a meccset én nyertem, teszem hozzá, ellenfelem legnagyobb meglepetésére, hiszen elmondása szerint korábban még soha nem győzte le senki ebben a játékban.

Két dolgot is megtanultam akkor abból a győzelemből.

Először is azt, hogy a közhiedelemmel ellentétben a magyar NB II ezek szerint erősebb pontvadászat, mint a német Bundesliga. :)

Viccet félretéve, ennél is meghatározóbb volt számomra annak a felismerése, hogy ezt a pingpongasztalos lábteniszt (nevezzük most annak) nem csak nálunk, Újpesten, illetve Magyarországon, hanem más országokban is ismerik, és előszeretettel játsszák, még akkor is, ha az asztal - fizikai sajátosságaiból eredően - meglehetősen hátráltatja az igazán élvezetes játék kialakulását. Gyakran beszorul ugyanis a labda az asztal alá, és persze a játéktér sík felülete miatt sem a játékos irányába pattan róla a játékszer.

Ezért akár hiszitek, akár nem, már gyerek fejjel megfogalmazódott bennem annak a gondolata, hogy ha meghajlítanánk az asztalt, akkor ezáltal a játék sokkal folyamatosabb és élvezetesebb lehetne. Ezt a gyermeki fejben megfogant ötletet akkor még nyilvánvalóan hosszabb ideig nem követhette megvalósítás.   

Sőt, a sport, illetve a labdarúgás világa még 2000-ben sem az én Balaton-parti strandon aratott fényes győzelmemtől volt hangos, hanem többek között egy rendkívüli tehetségű fiatal srác nevétől, aki ekkor már a Sydney Olimpián szereplő brazil nemzeti csapat színeiben csillogtatta kivételes képességeit. Az emlegetett ifjú tehetség Ronaldo de Assis Moreira néven született Porto Alegrében, a futballvilág azonban csak Ronaldinhóként ismerte meg.  

Róla is lesz még szó a későbbiekben, most viszont kanyarodjunk vissza kicsit az én sztorimhoz, illetve a Teqball történetéhez, melynek következő fejezetéhez egészen 2012-ig kell előre szaladnunk az időben!

Ekkor találkoztam ugyanis későbbi alapító társammal, ha úgy tetszik, üzlettársammal, Huszár Viktorral, akivel megosztottam azt az álmomat, hogy szerintem ebből a sokak által és nem csak Magyarországon ismert játékból világszerte népszerű tömegsportot, illetve látványos versenysportot lehetne faragni, ha megalkotnánk hozzá a megfelelő eszközt az én réges-régen kitalált, „hajlított pingpongasztalom” formájában.

Viktor meglátta az ötleteimben rejlő lehetőséget, és műszaki szakemberként technikailag is megvalósíthatónak találta azokat, ezért rögvest belevágtunk életünk talán legnagyobb kalandjába: kezdetét vette a Teqball-projekt!

Mivel ekkoriban én egy saját rendezvényszervező vállalkozásban tevékenykedtem, Viktor pedig informatikai területen dolgozott, ezért hatalmas erőfeszítéseket kívánt tőlünk, hogy helyet találjunk a mindennapjainkban a projekt kidolgozása számára. Szerencsés körülmény volt, hogy egy óbudai lakóparkban egymás szomszédságában laktunk, így a napi munka után össze tudtunk ülni, és késő estig, hajnalig vagy akár reggelig együtt kereshettük a válaszokat a megvalósítással kapcsolatos kérdésekre.

Hogy milyen főbb kérdések merültek fel a kezdeti időszakban?

Nos, először is itt volt például a termék, illetve a játék nevének a kérdése, melyben kezdettől fogva egyetértettünk, és akárhogy próbáltak is bennünket a későbbiek során lebeszélni a formatervező, design szakemberek a Teqball névről, ebben a dologban mindvégig hajthatatlanok voltunk. Többen azt javasolták ugyanis, hogy az „asztal”-ra vonatkozó valamilyen szóelemet (angolosan pl. a „table” szót) építsük be az elnevezésbe, de számunkra nyilvánvaló volt, hogy a Teqball az a név, ami a legjobban kifejezi az általunk közvetíteni kívánt üzenetet, megteremteni vágyott értékeket.

A „Teq” ugyanis egyszerre utal a Teqball által megkívánt technikás játékstílusra, valamint arra, hogy a legmagasabb szintű technológiát kívánjuk a sport szolgálatába állítani (a technológiára való utalás jegyében írjuk a „Teq”-et „q”-val). Később erről is fogok még említést tenni.

Aztán meg kellett találnunk az asztal megfelelő méreteit, a tökéletes dőlésszöget, az optimális alapanyagok körét, részletesen ki kellett dolgoznunk a játékszabályokat, meg kellett határoznunk, hogy milyen fizikai jellemzőkkel rendelkezzen a termék, milyen legyen a játéktéren megpattanó labda hangja, és persze milyen legyen maga az arculat, a design.

Mivel egyikünk sem olyan ostoba, hogy azt képzelje, hogy mindenhez ért, ezért minden szakterületen a legjobbakkal akartunk együtt dolgozni, így például a design terén is a legkiválóbbakat igyekeztünk megtalálni, és a 2015-ben elnyert Red Dot-díj (közismertebb nevén a „Design Oscar-díj”) is azt bizonyítja számunkra, hogy sikerrel jártunk azzal, hogy a Co and Co Design csapata, illetve Tóth Máté mellett tettük le a voksunkat.

Komoly fejtörést okozott számunkra, hogy kell-e külön kültéri, illetve beltéri használatra szánt terméket kidolgoznunk, de végül abban maradtunk, hogy a terméknek minden körülmények között kiváló élményt kell nyújtania a játékosok számára, ezért nem differenciálhatunk. Olyan asztalt akartunk, amelyik minden lehetséges behatásnak ellenáll. Közérthetően fogalmazva: ha ráesik a hó, akkor ráesik. Ha a strandon egész nap süti a nap, akkor sem megy tönkre. Ha a játékosok ráállnak, ráülnek, esetleg ráugranak, akkor sem történik baleset.

Két évig munka után kőkeményen dolgoztunk, hogy minden részlet tökéletes legyen. Amint elkészült az első prototípus, egy szűk, „beavatott” baráti kör segítségével elkezdtük tesztelni az asztalt, amely azóta is rengeteg különféle teszten esett át, így ma már pontosan tudjuk, hogy a Teqball asztal (a Teqboard) a mínusz negyventől a plusz hetven fokig ellenáll az időjárás viszontagságainak, a víznek és az UV-sugárzásnak is, valamint négyzetcentiméterenként 700 kilogramm terhelést bír.

A játék közbeni tesztelés ugyan élvezetes volt, de komoly tétje volt, ráadásul az idővel is versenyt kellett futnunk. Egyrészt ugyanis Viktorral annyira hittünk a projektünk sikerében, hogy erre fordítottuk minden megspórolt pénzünket, amink csak volt, sőt, talán még azt is, ami nem volt. :)

Másrészt tartottunk attól, hogy valaki esetleg megelőz bennünket, és hamarabb megvalósítja, levédeti az ötletünket. Ezen kívül tudtuk, hogy belátható időn belül tőkeerős befektetőt, üzlettársat kell találnunk, mert merész terveink megvalósításához sok pénzre van szükség, és ha minden forrásunk elfogy, mielőtt megtalálnánk a tökéletes üzlettársat, akkor lehetetlen helyzetbe kerülünk.

Márpedig komoly pénzt egy befektető sem fog adni egy kockás füzetbe rajzolt ábra láttán, vagyis kész, megfogható termékkel kellett előállnunk, még mielőtt bárkivel leülnénk tárgyalni.

Mégis, ha azt kérdeznétek, hogy mindezen nehézségek dacára kételkedtünk-e valaha is kalandos vállalkozásunk sikerében, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, hogy nem, soha egy percig sem!

Legfőképpen azért nem, mert hisszük, hogy az ember mindenre képes!

Mindent meg tud valósítani, amit megálmodik, elhatároz és amiért hajlandó áldozatokat hozni.

Bármilyen lehetetlennek hangzik is, Viktorral már 2012-ben, mondhatni a kezdet kezdetén gondolkodtunk arról, hogy ki lehetne a legtökéletesebb személyiség a Teqball népszerűsítésére, és már akkor tudtuk, hogy egy napon Ronaldinho lesz a Teqball nagykövete, hiszen ő az a világsztár, akit mindenhol ismernek, és aki a technikás játék szimbóluma, hiszen a legelképesztőbb trükköket is hihetetlen pontossággal, vidáman, mosolyogva képes végrehajtani. Ez azért is fontos, mert azt szeretnénk, ha a Teqball hozzájárulna ahhoz, hogy több hozzá hasonló, kivételesen képzett játékost láthassunk a futballpályákon, hiszen a Teqball kiválóan alkalmas a futballisták technikai tudásának a csiszolására.

Ilyen előzmények után találtunk egymásra Gattyán György üzletemberrel, aki nem csak pénzkereseti lehetőséget, hanem – velünk együtt - a sport általi értékteremtés lehetőségét is látta a Teqball-projektben és a játékban, amelynek mára már önálló világszervezete van, és a közelmúltban világkupát is rendezett, annak dacára, hogy a Teqballt még nemrég, 2014-ben mutattuk be a nagyközönség számára.

Eddig mintegy 40 országba szállítottunk asztalokat, az értékesítéseink száma meghaladja a 3000-et. Egykori és jelenleg aktív labdarúgók sokasága rajong a Teqballért, melyet mutat többek között az is, hogy tavaly decemberben Messi és Neymar is vásárolt tőlünk asztalt, Ronaldinho pedig egykori álmunkat valóra váltva, a Teqball egyik nagykövete lett, nem mellékesen riói otthonában maga is rendszeresen teqballozik.

A futballpályához hasonlóan a Teqball asztal mellett is zseniális megoldásokra képes, elég csak megnézni az alábbi képsorokat:    

Szinte hétről hétre kerülnek fel az internetre újabb és újabb képek és videók teqballozó világsztárokról, mint például ez is, amelyen a brazil válogatott játékosai játszanak az öltözőben, illetve az edzőpályán:

A termék, illetve a játék népszerűségének hála, ma már nem csak mi keresünk világsztárokat, hogy népszerűsítsék a Teqballt, hanem sok esetben ők maguk jelentkeznek, hogy szeretnének saját hazájukban a sportág nagyköveteiként eljárni, mert tetszik nekik a játék, és kötelességüknek érzik visszaadni valamit mindazért cserébe, amit életük, pályafutásuk során a sporttól kaptak.

Megtiszteltetésnek érezzük, hogy a már említett Ronaldinhon kívül olyan világsztárokat, rendkívüli sportembereket sorolhatunk a Teqball nagykövetei közé, mint Puyol, William Gallas, Luis Figo, Nuno Gomes vagy Christian Karembeu.

A mi munkánk azonban ezzel még koránt sem zárult le, hiszen rengeteg célunk van. Mindenekelőtt szeretnénk világszinten ismert és népszerű tömegsporttá tenni a Teqballt, folyamatosan fejleszteni a termék mint univerzális (többféle játékhoz történő felhasználásra alkalmas) sporteszköz mögött álló innovációt, kidolgozni egy, a hétköznapi emberek számára elérhetőbb termékváltozatot, valamint a játékot a legmodernebb közvetítési és játékvezetési technológiák alkalmazásával televíziós közvetítésre alkalmassá tenni.

Mint említettem ugyanis, a Teqball filozófiájához hozzátartozik, hogy a technológiát a sport szolgálatába kell állítanunk.

Legtávolabbi célkitűzésünk pedig, hogy a teqballt idővel az olimpiai sportágak sorába emeljük.

Pár sorral ezelőtt említettem, mekkora megtiszteltetés számunkra, mikor olyan világsztárok, mint Messi vagy Neymar Teqball-asztalt vásárol tőlünk, én azonban bizonyos értelemben talán ennél is nagyobb sikerként élném meg, ha itthon és külföldön egyaránt egyre több játszótéren, parkban, strandon vagy akár iskolaudvaron láthatnék teqballozó fiatalokat, ahogy a mi asztalunkon játszanak, esetleg a játéktól megfáradva azon ücsörögnének, vagy csak jókedvűen „bandáznának” körülötte.

Ez fejezné ki azt, hogy a sporteszköz túllépett a saját funkcióján, és közösségteremtő erővé, kvázi közösségi térré vált.

A Teqball ugyanis nem csupán a sporteszközgyártásról, hanem a technológia és a sport általi értékteremtésről is szól.

Zárszóként kívánom a jelen és a jövő fiataljainak, hogy leljék sok örömüket a játékban, és érjenek el az én „1000 forintos nyereményemnél” sokkal komolyabb sportsikereket a Teqballal!

Mellesleg ki tudja, talán egy napon éppen a Teqball révén lesz valóban erősebb pontvadászat a magyar NB II a német Bundesligánál. :)

Borsányi Gábor

Teqball

társalapító, társfeltaláló

Szerkesztő/szellemíró: dr. Szabolcsi Ákos