Dragóner: A legjobb otthon!
Horváth Feri barátommal a Téglaégető utcai sporttelep kis „dühőngője” volt az első „hazai pályánk”. Kettő a kettő ellen, egyérintőben évekig verhetetlen párost alkottunk: hátul szívemet-lelkemet beleadva igyekeztem „lehúzni a rolót”, Feri pedig elől ontotta a gólokat az ilyen és ehhez hasonló ollózós, akrobata mozdulataival:
Hosszú évekig nem találtunk legyőzőre, pedig mindenkit kihívtunk, aki csak arra járt. Mi legalább is mindenkinek így adjuk elő ezt a történetet :)
Viccet félretéve, biztos vagyok benne, hogy ha az a pálya mesélni tudna, aligha hazudtolna meg, annál is inkább, mivel suli után jóformán minden időnket ott töltöttük. Ott és a Havanna lakótelepi két kisdomb közötti füvesen. Meg persze a Honvéd különböző korosztályos csapatainak edzésein, ahol remek edzők kezei alatt olyan, későbbi válogatott játékosokkal pallérozódtunk együtt, mint például Mátyus Jani, Szamosi Tomi, Tóth Misi és Bárányos Zsolti. Kőkemény rivalizálásban voltunk a többek között Lisztes Krisztián, Zavadszky Gabi és Hrutka Jani nevével fémjelzett ferencvárosi korosztályos csapatokkal, amelyekkel mindig nagy csatákat vívtunk.
A Honvédnál végigjártam az utánpótlás csapatok szamárlétráját, majd dr. Mezey György, Verebes József, Martti Kuusela és Dimitrije Davidovics edzősége idején az első csapat kispadjára is leülhettem. Egészen közel kerültem ahhoz, hogy szerephez juthassak a felnőtt első osztályban. Csakhogy a Honvéd akkoriban nyolc válogatott játékossal büszkélkedhetett, így nem volt reális esélyem a rendszeres játéklehetőségre, márpedig az olimpiai válogatottság érdekében mindenképpen folyamatosan játszani szerettem volna a felnőtt mezőnyben.
Így vezetett az utam előbb a másodosztályú Budafokhoz, majd Veszprém és Sopron érintésével az akasztói Stadler FC-hez, amely a nyugalom szigete volt a magyar labdarúgás akkori viszonyai között. Rengeteget tanultam Sándor Istvántól, akiről csak a legnagyobb elismerés hangján tudok beszélni. Családias környezetben, a környékbeli emberek szeretetével körülvéve élt és készült együtt a csapat és a stáb, amelyet Kiskőrösről busz szállított az edzésekre és a mérkőzésekre.
A stabil felnőtt első osztályú szereplésemnek köszönhetően bekerültem a Dunai Antal kezei alatt formálódó olimpiai csapat keretébe. A kezdet nehéz volt, hiszen a bennünket megelőző korosztály selejtező mérkőzéseinek utolsó körénél vette át egykori olimpiai bajnok szövetségi edzőnk a csapatot és erősen megfiatalított gárdánk hazai pályán rögtön egy Szovjetunió elleni 6-0-ás vereséggel kezdett.
Anti bácsi azonban megnyugtatott mindenkit, levette a vállunkról a terheket és meccsről meccsre, összetartásról összetartásra egy értő, megértő és szerető közeget teremtett becsvágyó és igazi egyéniségekből álló fiatal társaságunk számára, amelynek igazi élmény volt a részesének lenni, még akkor is, ha egy-egy mérkőzésen csak a kispadon jutott hely számomra. Ez a közeg a hazai közönség szeretetével és támogatásával együtt olyan erőt adott nekünk, amely révén kijutottunk az 1996-os atlantai nyári olimpiai játékokra.
Bizakodóan, a magunkba és az általunk elvégzett munkába vetett hittel utaztunk ki a tornára, nem akartuk beérni pusztán a tisztes helytállással. A selejtezők során inkább az idegenbeli találkozók során jutottam játéklehetőséghez, az olimpián viszont Nigéria és Brazília ellen is kezdőként számított rám a kapitány.
Nigéria ellen szoros mérkőzésen egy figyelmetlenségen múlott a vereségünk, a brazilok ellen pedig Sebők Vili kiállításáig szoros volt a meccs, Madar Csaba góljával az egyenlítésre is futotta az erőnkből, végül 3-1-re kaptunk ki. Csabit egyébként éppen helyettem cserélték be, mert egy párharc során Bebeto fejberúgott és nem tudtam folytatni a játékot. A japánok elleni utolsó csoportmeccsnek még így is volt tétje számunkra, hiszen reális esélyünk volt legjobb harmadikként továbbjutni, de sajnos Vili kiállítása és az én brazilok elleni sérülésem következtében elfogytunk a védelemben, amely talán ki is ütközött a végjátékra.
Az olimpiáról így is kitörölhetetlen, örök élményekkel és egy Babangida-mezzel tértem haza J Mivel a brazilok elleni meccsről mentővel kórházba szállítottak és a CT-vizsgálat előtt levágták rólam a mezemet, így erről a találkozóról más relikvia nem jutott számomra, azt leszámítva, hogy a sérülés nyomai a későbbiekben is kísértettek, hiszen kemény fejpárbajok után többször is előfordult, hogy megszédültem és cserét kellett kérnem.
A Stadlerból a BVSC csapatához kerültem, ahol a legendás Fradista Simon Tiborral lettünk csapattársak, akivel még BVSC-s koromban is többször jártam Fradi meccsekre. Tibi tisztában volt a képességeimmel és miután megtudta, hova húz a szívem, mindent elkövetett azért, hogy a Ferencvároshoz szerződjek. Közbenjárt az érdekemben a vezetőknél, Nyilasi Tibor vezetőedzőnél és valósággal a kezemet fogva vezetett el az Üllői útra, ahol egy csodálatos közösségbe, kiváló játékostársak és igazi egyéniségek közé kerültem, egy bajnokesélyes csapatba, hiszen még a kispadon is válogatott játékosok ültek. Többek között a már említett Horváth Feri barátommal is újra egy csapatban szerepelhettem. Olyan volt számomra, mint egy hazatérés.
Már a bemutatkozó mérkőzésem is emlékezetesre sikerült, hiszen a szezon előtti felkészülés közepén Ausztriában játszottunk előkészületi mérkőzést a Rapid gárdájával, amelyet több ezer magyar szurkoló fanatikus buzdítása mellett egy hősies küzdelmet hozó találkozón, hatalmasat küzdve, Zavadszky Gabi góljával 1-0-ra megnyertünk. Az első perctől kezdve éreztem a zöld-fehér drukkerek bizalmát és feltétel nélküli szeretetét, a meccs végén pedig társaimmal együtt úgy ünnepeltek, mintha bajnokságot nyertünk volna.
Csodálatos élményekkel gyarapodtam az évad során, de a bajnokságot végül hat pont hátránnyal elveszítettük az Újpest mögött. A szezon befejezése előtt nem kis meglepetésemre hirtelen érkezett értem egy komoly ajánlat a Toni Schumacher vezette német másodosztályú, de komoly terveket szövögető Fortuna Köln gárdájától. Fiatal játékosként érthetően fűtött a bizonyítási vágy, ezért ezt az ajánlatot nem tudtam visszautasítani, annak ellenére sem, hogy márciusban megszületett első gyermekem, Filip.
Pár héttel később a klub leigazolta Fradista csapattársamat, Hajdu Attilát, akivel a Ferencvárosnál megszokott családias légkör után rögtön megkaptuk a rideg nyugati profi világot. Egészen más közeget és edzői stílust ismertünk meg, amelyhez kezdetben nagyon nehéz volt alkalmazkodni. Az első hónapok nehézségei után az idő közben megszerzett német nyelvtudásnak hála a közeg befogadóbbá vált, és a Toni Schumachert váltó, játékosként egykori aranycipős, Barcelonát is megjárt Hans Krankl edzői filozófiája is jobban kedvezett mindkettőnk számára. Fantasztikus edzőt és rendkívüli embert ismerhettünk meg a személyében, akivel az idény végére sikerült a középmezőnyben végeznünk.
Hiába érkeztem hazámban már ismert, olimpiát megjárt és a Csank János vezette felnőtt válogatottnál is számításba vett játékosként Németországba, ott gyakorlatilag újra kellett építenem magamat. Nem ment könnyen, de segítségemre volt a feleségem és a kisfiam jelentette otthoni háttér. Hatalmas élmény volt ifjú apukaként az edzések után tologatni a babakocsit, amely a családomban egyébként nem számított ismeretlennek, hiszen a húgom és nővérem családjába is korán érkezett meg a gyermekáldás.
A kölni kalandnak végül a csapat kiesése vetett véget, így utam ismét a Ferencvároshoz vezetett. Bár voltak rendkívül emlékezetes találkozók, mégsem egy-egy mérkőzést, vagy a bajnoki címeket, kupagyőzelmeket emelném ki, hanem legnagyobb sikerként azt, hogy az első perctől fogva mindvégig élvezhettem a ferencvárosi szurkolók töretlen, szinte túláradó szeretetét és bizalmát, amely pályafutásom végéig rengeteg erőt adott.
A felnőtt válogatottbeli szereplésemhez szintén szép emlékeim fűződnek: 28 alkalommal szerepeltem a nemzeti csapatban és további több mint 50 mérkőzésen lehettem a keret tagja. Különösen szívesen gondolok vissza a spanyolok elleni hazai 1-1-re végződött mérkőzésre és a régi Puskás Stadionban lejátszott teltházas hazai találkozókra.
A válogatott kapcsán leginkább amiatt van bennem hiányérzet, mert akkoriban selejtezőről selejtezőre rendre szövetségi kapitányt, illetve csapatot cseréltünk, így sosem tudott igazán beérni egyik szakember munkája sem, és a mi sokra hivatott korosztályunk sem tudott kijutni felnőtt világeseményre. Gellei Imre irányítása alatt is remek csapat jött össze, a lettek elleni idegenbeli mérkőzésen karnyújtásra volt a siker: szinte végig egykapuztuk azt a kilencven percet, mégsem tudtuk a fölényünket győzelemre váltani, így elúszott a nagy lehetőség.
A Ferencvárossal a 2002/2003-as szezon végén is egyetlen gól hiányzott az elsőséghez, amelyet végül az utolsó fordulóban buktunk el. Bár lett volna lehetőségem külföldre igazolni, Garami Józsi bácsi mégis meggyőzött, hogy maradjak és a következő idényben hódítsuk vissza a bajnoki trófeát, amelyet egy végletekig kiélezett, drámai hajrában, örökre felejthetetlen mérkőzésen sikerült elérnünk. Igaz, a mindent eldöntő, Debrecen elleni hazai meccs előtt már nem csak a saját kezünkben volt a sorsunk, de megfogadtuk az öltözőben, hogy utolsó erőnkig küzdeni fogunk azért, hogy bárhogy is alakuljon a másik mérkőzés végeredménye, az Üllői úton, a mi Szentélyünkben más ne ünnepelhessen.
Végül a sors visszaadta azt, amit egy évvel korábban elveszítettünk.
A sikeres szezonzárás után végképp megérett bennem a klubváltás gondolata, mert a legjobb korban és erőben éreztem magamat ahhoz, hogy talán saját magam számára is bebizonyítsam, igenis nemzetközi szinten is megállom a helyemet. A portugál Guimares csapatához szerződtem. Az átigazolásom körül nem várt bonyodalmak alakultak ki egy belga klubbal, ezért meglehetősen zaklatott állapotban vártam a debütálásomat új csapatomnál, ahol nagy feladatok vártak rám: előbb a Porto, majd a Benfica ellen kellett helytállnom és a feszültségekkel teli előzmények miatt mindkét meccset szinte önkívületben játszottam végig.
Portugáliában a hazai rendezésű Európa Bajnokság után hatalmas futball láz tombolt, a klubom körül rendezett viszonyok uralkodtak, kiváló közegbe kerültem, ráadásul akkor született meg második gyermekem, Áron, amely végképp szárnyakat adott a számomra, ez pedig a pályán is meglátszott.
Csapatommal az első évemben remekül szerepeltünk a bajnokságban, beválasztottak a liga álomcsapatába, csupa portugál válogatott, illetve brazil légiós közé, kijutottunk a nemzetközi porondra és minden téren sínen volt az életem. A portugálok családszeretete és a barátokhoz való szoros kötődése nagy hatással volt rám, hiszen ezek az értékek amúgy is közel állnak hozzám.
A következő szezonban viszont a kettős terhelés felemésztette az erőnket, ráadásul több játékost eladott és edzőt is váltott a vezetőség, így a szezon végén kiestünk az első osztályból. Sajnos én sem tudtam segíteni a társaimnak, hiszen a vakbélműtétem miatt szinte a teljes tavaszi szezont ki kellett hagynom.
Ismét visszatértem a Ferencvároshoz, amellyel nagyon nehéz időszak várt ránk, melyre valamennyien nagyon nehéz szívvel emlékszünk vissza. A Pápa elleni, rendkívül érzelem dús és drámai végjátékot hozó búcsúmérkőzésem azonban sok mindenért kárpótolt és a pályafutásom méltó lezárása volt.
A Ferencváros utánpótlásánál helyezkedtem el, jelenleg pedig a Fradi testvércsapatának számító Soroksár SC-nél dolgozom ügyvezetőként. Kollégáimmal igyekszem olyan nyugodt, kiegyensúlyozott és lelkesítő légkört teremteni és fenntartani klubunk körül, mint amilyen annak idején engem fogadott a Honvédnál, az olimpiai válogatottnál vagy a Stadler FC-nél. Alapvető célunk, hogy előrelépési lehetőséget biztosítsunk a ferencvárosi utánpótlásból kikerülő fiatalok számára a felnőtt első osztály, vagy akár a Fradi első csapata felé vezető úton.
Hogy mennyiben másabbak a mai fiatalok, mint amilyenek mi voltunk annak idején a Téglaégető utcai dühöngőben? Szerintem nem lehet, sőt, nem is szabad ilyen összehasonlításokkal élni!
A mai gyerekek egészen más leterheltség mellett, teljesen eltérő elvárások között nőnek fel, ráadásul a labdarúgás is legalább ötször olyan gyors lett, mint egykor. A mi feladatunk az, hogy minden gyerekkel megtaláljuk a közös hangot, hiszen ezek a srácok is imádnak focizni, ők is meg akarják mutatni a tehetségüket, ehhez pedig türelemre, figyelemre és lehetőségre van szükségük.
Nem állítom, hogy nincs nosztalgiám a régi idők iránt, hiszen nem telik el hét úgy, hogy ne nézegetném a régi mérkőzéseink képeit, videóit. Élmény visszatekinteni a régi emlékekre, mint ahogy a pályafutásomat megélni is egy hatalmas élmény és igazi valóra vált álom volt.
A múltidézések közepette is örömmel látom, hogy bizonyos dolgok nem változnak. Új stadionunkat, a Groupama Arénát a közönség ugyanúgy megtölti érzelmekkel, mint egykor az Albert Stadiont, hiszen a Fradizmus továbbra is nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra száll, és a Ferencvárosban ma sem lehet érzelmek és szenvedély nélkül pályára lépni.
Mindezek mellett szinte nap, mint nap érzem drukkereink túláradó szeretetét, ezért most is ugyanolyan szívesen játszanék a Fradiban, mint akár húsz évvel ezelőtt.
Megjártam több klubot, a válogatottságot, olimpiát, Németországot, Portugáliát, mégis nyugodtan és büszkén mondhatom, hogy én otthon mégis mindig itt voltam.
A Téglaégető utcai pálya és a lakótelepi füves példája pedig bizonyítja, hogy a nagy sikerek sokszor az egészen kis helyeken kezdődnek.
Ezért arra kérek mindenkit, hogy maradjatok otthon, vigyázzatok egymásra, igyekezzetek hasznosan tölteni az időtöket, hogy minél hamarabb találkozhassunk a lelátón!
Mert csakugyan mindenhol jó, de a legjobb, otthon!
Dragóner Attila
Szerkesztő/szellemíró: Szabolcsi Ákos
Képek forrásai:
http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/dragoner-nem-tudom-hogy-lehet-ezt-visszaadni-2078655
http://www.ftcbaratikor.hu/2010/10/02/a-fradi-dicso-multja-100-resz-2001-02/
