Tudjátok ki szerezte a magyar olimpiai csapat első érmét a 2012-es londoni játékokon?

Annyit segítek, hogy 20 év után nyert újra olimpiai érmet a magyar cselgáncssport számára!

Az igazat megvallva, könnyű helyzetben vagyok ennek a feladványnak a megválaszolása kapcsán, hiszen a magyar kézilabda válogatott tagjaként én is ott voltam, amikor a bronzérem megszerzése után – a magyar sportolói delegáció ünneplése közepette - belépett az olimpiai faluba.

Nem véletlen tehát, hogy életem végéig nem fogom elfelejteni sem a nevét, sem pedig azokat a pillanatokat, hiszen sikere egy hihetetlenül pozitív, bizakodó hangulatot teremtett valamennyiünk számára, amely végigkísérte a játékokat.

Az olimpiai falun belül a körülbelül kétszáz sportolóból álló magyar csapat egy tömbben volt elszállásolva, ahol az olimpiai alatt végig úgy éltünk együtt, mint egy nagy család: követtük egymás versenyeit, szurkoltunk egymás sikereiért, és ha valaki a saját legjobbját nyújtotta, megnyert egy mérkőzést, vagy érmet szerzett, akkor annak együtt tudtunk örülni.

Sportolóként olimpián részt venni egyébként is kiváltságos érzés, hiszen a föld több mint hétmilliárd lakosából négyévente csak mintegy tízezer embernek adatik meg a lehetőség, hogy ilyen csodálatos élményekben legyen része, és ilyen fantasztikus pillanatokat élhessen át.

Közöttük is külön szerencsésnek érzem magam, hiszen nekem ez a nem mindennapi élmény kétszer is megadatott: először – még mondhatni, kiforratlan játékosként - 23 évesen Athénban, majd 31 éves koromban, pályám csúcsán, a londoni játékok során.  

Míg a feladványom megfejtésén gondolkodtok, szívesen elmesélem, hogyan vezetett az utam az olimpiai részvételekig, amelyhez bizony elég hosszú időutazásra lesz szükségünk, hiszen sportpályafutásom történetének kezdetei jóformán a születésem pillanatáig nyúlnak vissza.

Mindig is izgő-mozgó gyerek voltam, már a kezdetektől fogva folyton csináltam valamit, és szinte mindig űztem valamilyen sportágat szülővárosomban, Nyíregyházán: kis srácként rengeteget fociztam, kosaraztam, atletizáltam, triatlonoztam, tíz évig versenyszerűen úsztam, sőt, még mezei futóversenyeken és sakk tornákon is megfordultam. A magam szintjén mindegyikben sikeres is voltam, hiszen úszásban a serdülő válogatottságig, fociban pedig a megyei válogatottságig jutottam, és a különféle sportágakban 14 éves koromig összességében több mint száz érmet szereztem.

A figyelmes olvasók számára már kiderülhetett, de azért megerősítem: valóban, serdülő koromig szinte egyáltalán nem foglalkoztam a kézilabdával.

Nyolcadikosként, 14 éves koromban ugyan édesapám – aki egyébként maga is kézilabdázott, sőt, edzősködött is – megengedte, hogy néhány edzés erejéig részt vegyek az akkori „Kilences Iskola” – ma már Arany János Gimnázium – Rácz Sanyi bácsi által vezetett kézilabda csapatának gyakorlásain, de az tényleg csak néhány alkalom volt.

Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „megengedte”, hiszen nálunk mindig a tanulás volt az első, és a sport volt a jutalom. 

Pontosan a tanulással, és nem a sportolással kapcsolatos ambícióim miatt kerültem a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, hiszen a Zrínyi az oktatás terén nagyon erős iskolának számított. 

Hogyan lettem mégis kézilabdázó?

Nyilván nagyon sok minden kell ahhoz, hogy valaki „kikössön egy sport mellett”. Mindenekelőtt kell maga a lehetőség, hogy kipróbálhasd, és komoly szinten űzhesd az adott sportágat.

Nos, a Zrínyi Gimnáziumban ez a lehetőség adott volt, hiszen Marosi Zita tanárnő, és az iskola országos szinten ismert, akkor - emlékeim szerint - már több mint húsz országos diákolimpia döntőt megjárt kézilabda csapatának edzője, Bartha Dénes bevezettek engem a játék rejtelmeibe és segítettek kitanulni a jobbszélső, illetve a jobb átlövő posztot (igen, valóban, ekkoriban még gyakran játszottam „jobb kettesben” is).

Az ő kezeik alatt kezdtem el tehát komolyabban ismerkedni a sportág fortélyaival.

15 éves voltam ekkor.

Hogy mi vonzott a kézilabdában?

Mindenekelőtt a labda, hiszen bármilyen sportágat űztem is gyerekként, a szívem mindig a labdáé volt.

A másik vonzerejét az adta, hogy csapatsport, és míg egy egyéni sportágban csak magadra hagyatkozhatsz, addig a kézilabda pályán a csapattársaidra mindig számíthatsz, tudnak segíteni, legyen szó akár a ráhangolódásról, a motivációról, akár az eredményességről.

Viszont az úszásban például hiába nyomsz le milliónyi hosszt a medencében az edzések során, ha a versenyen az az ötven, száz, esetleg pár száz méter nem úgy sikerül, ahogy szeretted volna, akkor hiába tetted bele korábban szívedet-lelkedet a felkészülésbe, mégsem kapod meg a várt eredményt, mert az adott napon éppen kevésnek bizonyulsz. A kézilabdában viszont mindig ott vannak körülötted a társaid, akikkel kölcsönösen támogatjátok, átlendítitek a holtponton egymást.

Sokat számított továbbá, hogy a különféle sportágakban elvégzett munka felkészített arra, ami a kézilabda pályán várt rám, hiszen az egyik sportággal a gyorsaságomat, az állóképességemet fejlesztettem, a másik révén az ugrásokat tanultam meg, a harmadik a labdaérzékemet csiszolta, csapatjátékra nevelt, és így tovább.

Ezen kívül, mint említettem, jó edzőim voltak, akiktől megkaptam a szükséges játéklehetőséget is, így folyamatosan tudtam fejlődni, jöttek a sikerélmények, alig két év után, 17 évesen bekerültem az ifi válogatottba, és mindezek hatására beláttam, hogy érdemes ezt a sportágat űzni.

Íme, egy vidám kép megidézett középiskolás korszakomból: mögöttem nevelőedzőm, a korosztályos válogatottaknál is sikeresen dolgozó Bartha Dénes, két oldalamon pedig velem együtt kézilabdázó fiai: Dénes és István.

Ezen a képen pedig már a megyenap alkalmából kapott kitüntetéseinkhez gratulálunk egymásnak „Dénes Tanár Úrral”. Jókedvünk változatlan, bár a két kép között azért eltelt húsz év…

Nyíregyházán akkoriban egyébként nem csak a Zrínyi Gimnáziumban vett körül nagyszerű kézilabdás közeg, hiszen a városunk csapata is meghatározó tagja volt az NB I-nek. 

A ’90-es évek végén a nyíregyházi kézilabda csapatban olyan kiváló játékosok szerepeltek, mint például Habuczki Tamás, Bécsi János, Medve Róbert, illetve a két kubai klasszis, Vladimir Hernandez és Julio Fis.

Ajánlom, hogy akik szeretnék felidézni, milyen hangulat vette körül a nyíregyházi kézilabdázást akkoriban, feltétlenül tekintsenek bele ebbe a videóba:

Óriási élmény volt megtapasztalni azt a fantasztikus légkört, ami az akkori Bujtosi Szabadidőcsarnokban uralkodott, hiszen szinte minden mérkőzés teltház – vagyis 2.000 – 2.500 ember - előtt zajlott, ez pedig egy elképesztően nagy lökést adott mindazoknak, akik ott sportolhattak, köztük nekem is.

Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy már 17 évesen bekerülhettem ennek a kiváló csapatnak a keretébe, játéklehetőséghez jutottam, sőt, első NB I-es gólomat is megszerezhettem csapattársam, a későbbi gólkirály, Mohácsi Árpád révén, aki átengedett nekem egy hétméterest, hogy áteshessek a tűzkeresztségen, ráadásul hazai környezetben, családom, barátaim előtt.

Így visszagondolva, valóban elég sok minden kellett ahhoz, hogy végül a kézilabda mellett kössek ki, és már fiatalon sikeres lehessek, de úgy érzem, a Jóisten is fogta a kezem.  

Nagyon tartalmasan és sikeresen teltek tehát középiskolás éveim a sport terén is, de mint mondtam, számomra mindig a tanulás és az iskola volt az első, ezért úgy döntöttem, hogy az érettségi után – még ha nehéz szívvel is – elhagyom szülővárosomat, Nyíregyházát, és Budapestre költözök, hogy a Corvinus Egyetemen tanulhassak közgazdaságtant.

Ez a változás új lehetőséget teremtett számomra a sportban is, hiszen a szintén NB I-es Elektromos edzője, Kovács Mihály, aki az ifjúsági válogatott szakvezetőjeként már ismert engem, meghívott, hogy az egyetem nappali tagozatán folytatott tanulmányaim mellett szerepeljek a csapatában.

Sokaknak talán furcsának tűnhet, de pályafutásom egyik legnagyobb tapasztalata éppen az számomra, hogy a sport és tanulás mennyire jól kiegészítik, sőt, erősítik egymást.

A sport ugyanis nagyon sok mindenre megtanít – gondolok itt elsősorban a fegyelmezettségre, a koncentrációra, illetve arra, hogy hogyan oszd be az idődet -, amelyek a tanulmányok terén kamatoztathatóak, hiszen a vizsgákra való sikeres felkészülés érdekében ezek a képességek nélkülözhetetlenek. De ugyanez visszafelé is működik, hiszen amit az iskolában elsajátítunk, – mint például az, hogy bizonyos dolgokat meg kell jegyezni, egyes összefüggésekre rá kell jönni - annak később hasznát lehet venni a pályán, amikor az ellenfelünk, vagy a csapattársunk játékát kell kiismernünk.

Végső soron tehát, ha egyes képességeknek a birtokába kerülünk az egyik területen (legyen szó akár sportról, akár tanulásról), akkor az a másik oldalon is a hasznunkra válik.   

Mindig is tervben volt egyébként számomra, hogy a diploma megszerzése után visszatérek, és ismét nyíregyházi színekben folytatom a kézilabdát, a klub azonban pár év múlva gyengélkedni kezdett és a csapat kiesett az első osztályból, így ez az álmom sajnos sosem teljesülhetett be.

Valóra vált azonban egy másik álmom, méghozzá először 2004-ben, amikor is bekerültem a magyar válogatott athéni olimpiára utazó keretébe, amiről már említést is tettem.

Önmagában azt is óriási dologként éltem meg, hogy kikerülhettem a játékokra (melyre 12 évvel azelőtt jutott ki utoljára magyar csapat), magamra ölthettem a címeres mezt, és küzdhettem a hazámért, az pedig, hogy mindkét olimpiáról pontszerző, negyedik helyezettként térhettünk haza, ennyi év távlatából is hatalmas büszkeséggel tölt el.

Persze a történethez az is hozzátartozik, hogy Athénban két góllal maradtunk alul a bronz meccsen, míg Londonban szoros meccsen, egy gólos vereséggel estünk el a döntőbe jutástól, de ez benne van a sportban, ezért ezektől függetlenül a két olimpiai negyedik helyezést – csapattársaimhoz hasonlóan - egyértelműen sikerként könyvelem el.

Magukról a meccsekről is szinte csak pozitív képsorokat őrzött meg az emlékezetem: a góljaimat, a gólok utáni öröm pillanatait, a pacsizásokat, a meccsek utáni közös ünnepléseket a pálya közepén.

Ha relációjelet kellene tennem a két olimpiám közzé, akkor azt mondanám, hogy Athén különleges érzéseket adott számomra, hiszen 23 évesen lehettem kint, először élhettem át az olimpia élményét, viszont ott még nem tudtam igazán oroszlánrészt vállalni a csapat eredményeiből, ráadásul meg is sérültem, nem játszhattam minden mérkőzésen. Ezzel szemben a londoni szereplés során már a csapat meghatározó embere voltam, gólokkal tudtam segíteni a csapatot, valamint a keret tagjai közül az egyik legtöbb játékpercet töltöttem a pályán. Mindezek miatt a londoni sikert sokkal inkább a magaménak érzem, mint az athéni szereplést, még akkor is, ha egyébként mindkétszer negyedik helyen zártunk.

A londoni teljesítményemhez egyébként feltétlenül kellett a korábbi olimpián, illetve más világversenyeken szerzett tapasztalat mellett az is, hogy nem csak játéktudásban, de fejben is érett játékossá váltam, mely mögött tudatos munka volt részemről.

A mentális felkészülésemen külön is dolgoztam, hiszen rengeteg könyvet olvastam ebben a témakörben, kikértem szakemberek véleményét, akiknek a gondolatai segítettek, illetve olyan sportolókat figyeltem, tanulmányoztam, akik a mentális felkészülésük hátteréről nyilatkoztak, és akiknek az eredményein látszik, hogy még akkor is képesek extra teljesítményre, amikor a testük már végképp elfáradni látszik. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a rendkívüli sportemberek a mentális felkészültségük révén jutottak mindig újabb tartalékokhoz.

Rengeteg pozitív példa volt előttem, elég, ha csak úszó korszakom két nagy példaképére, Egerszegi Krisztinára és Darnyi Tamásra, vagy a számomra mindenidők csúcs sportolójának számító Michael Jordanre gondolok.

A legértékesebb talán mégis az volt, hogy a már említettek révén össze tudtam rakni a számomra ideális, sajátos mentális felkészülési módszert.

Nem mellékesen ehhez az olimpiához köthető pályafutásom talán két legemlékezetesebb mérkőzése is (a svédek elleni 2009-es VB-n aratott, hatodik helyezést érő győzelem mellett).

Az egyiket még az olimpiai selejtezőtorna során vívtuk Macedónia ellen Göteborgban, és egy végletekig kiélezett csatában, a végjáték során, döntő pillanatban sikerült csereként beállva, emberhátrányban, éles szögből betalálnom, mely – Mikler Roli szenzációs védése mellett - nagyon kellett ahhoz, hogy végül kiharcoljuk a londoni részvétel jogát.

A közvetítésből ítélve a gólom után nem csak én, de Léderer Ákos is önkívületbe esett:)

A másik emlékezetes mérkőzést már az olimpián játszottuk a legjobb négy közé jutásért az előző, pekingi olimpia ezüstérmese, Izland válogatottja ellen.

Biztos sokan emlékeznek rá, hiszen a végletekig kiélezett, drámai izgalmakat hozó meccs volt, hatalmas örömünneppel a végén. A mérkőzés jelentős részében mi vezettünk, a végjátékban mégis az izlandiaknak volt meccslabdájuk, egy gólos vezetésüknél ugyanis, 13 másodperccel a vége előtt büntetőhöz jutottak, melyet Fazekas Nándi hihetetlen bravúrral kivédett, a kontrából pedig Lékai Máté egyenlített. Így kétszeri hosszabbítás következett, melyet végül egy góllal sikerült megnyernünk. Azon a meccsen 5 góllal tudtam hozzájárulni a csapat sikeréhez.

Meg sem merném tippelni, hányan szoríthattak akkor értünk itthonról, a TV képernyők előtt, hiszen utólag magam is rengeteg különféle történetet hallottam az ismerőseimtől arról, hogy a meccsünk idejére valósággal megállt az élet itthon, és még a legszigorúbb főnökök is a beosztottjaikkal együtt szurkoltak nekünk munkaidőben. Egy ilyen történetet elevenítenek fel a most következő képsorok:

A helyszínen körülbelül 6000 magyar drukkolt nekünk, és nekik is nagy részük volt abban, hogy egy elveszettnek hitt végjátékot döntetlenre tudtunk menteni, sőt, végül még meg is tudtunk fordítani egy hihetetlenül erős izlandi válogatottal szemben.

Annyira fellelkesültem most ezeknek a pillanatoknak az újraélésétől, hogy úgy érzem, meg kell osztanom Veletek még néhányat a legkedvesebb olimpiai emlékeim közül.

Nem tudom, tudtátok-e például, de a mai napig őrzök egy olimpián szerzett relikviát a világ egyik legjobb teniszező nőjétől.

A történethez mindenekelőtt hozzá tartozik annyi magyarázat, hogy az olimpiai faluban minden sportoló ellátását egy hatalmas, 5000 négyzetméteres étkezőben oldják meg, ahol - nem meglepő módon - szinte minden alkalommal világsztárok jönnek szemben az emberrel. Történt egy alkalommal, hogy éppen a csapattal ebédeltünk a faluban, amikor váratlanul megkocogtatta valaki a hátamat.

Megfordultam, és egy hosszú, göndör hajú nő állt előttem, aki megkért, hogy cseréljem el vele a ruhámon lévő, nemzeti színű kitűzőmet, mert ő megszállottan gyűjti őket.

Talán már ki is találtátok, de mivel több feladvánnyal nem akarlak bombázni benneteket, ezért elárulom: Serena Williams volt az.

De ezen kívül is volt olyan alkalom, mikor például a futó fenomén, Usain Bolt jött szembe velünk az egyik sétánk során.

Az olimpiai falu egyik leghátborzongatóbb attrakcióját kétségtelenül az új-zélandi rögbi csapat szolgáltatta, akik rendszeresen előadták híres haka-haka harci táncukat, valahányszor újabb honfitársuk érkezett a faluba, vagy éppen valamelyik sportolójuk útnak indult egy adott versenyszámra.

Egészen elképesztő élmény volt, valósággal zengett tőlük az egész olimpiai falu!

 Valami ilyesmit kell elképzelnetek:

Nem véletlenül mesélek ennyit a válogatottbeli élményeimről, hiszen rendkívül komoly sikerekben és emlékezetes pillanatokban volt részem a nemzeti csapatban való szereplésem révén, ezért igyekeztem a sport karrieremmel kapcsolatos döntéseimet rendre a válogatott érdekeinek megfelelően meghozni azért, hogy minél többet játszhassak címeres mezben, és minél jobb formát tudjak mutatni válogatott színekben.

Bevallom, több alkalommal is megkeresett például a Pick Szeged, szerették volna, ha náluk folytatom a pályafutásomat, amely hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hiszen mégis csak Magyarország és Európa egyik elit klubjáról beszélünk. Viszont az ember jó néhány körülményt mérlegel egy ilyen döntés során, és számomra különösen fontos volt, hogy a lehető legtöbb játékpercet tudjam a pályán tölteni, hiszen ha a klubomban nem jutott volna nekem folyamatosan meghatározó szerep, akkor az a válogatottbeli szereplésemre is hátrányosan hatott volna.

Tatabányán hosszú távon megtaláltam a számításaimat, hiszen amellett, hogy szép sikereket értünk el, stabilan ott tudtunk lenni a két legmeghatározóbb magyar sztárklub mögött, remek közösség tagja lehettem, és nem csak én, de a családom is otthonra lelhetett itt, hiszen a gyermekeim már Tatabányára születtek.

Azt hiszem, közelmúltbeli búcsúztatásom képei is arról árulkodnak, hogy befogadtak az itteni emberek, sportolók, sportbarátok:

A tanulással egyébként a Corvinus elvégzése után sem hagytam fel, így az iskola szinte végigkísérte játékos pályafutásomat: a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen jogi szakokleveles sportszakember képesítést szereztem, elvégeztem egy közoktatásvezetői képzést.

Jelenleg a szakedzői képesítésem megszerzésén, illetve a Pécsi Tudományegyetem orvosi karán a doktori disszertációm elkészítésén dolgozom, amelyhez igyekszem segítségül hívni sportpályafutásom tapasztalatait is, hiszen az iskolában szerzett tudás is nagyon fontos, de hiszem, hogy a legfőbb tanítást mindig az élettől kapjuk.

Egy olyan komplex döntéstámogató rendszert igyekszem kidolgozni és népszerűsíteni, mely segít a fiatal sportolóknak megtalálni a sport világán belül azt a területet, ahol igazán sikeresek tudnak lenni. Ez a rendszer lényegében egy felméréssorozatot jelent, amely során megvizsgáljuk a sportolókat, egyrészt pszichológiai oldalról, felmérjük a személyiségüket, másrészt orvosi, genetikai oldalról is feltérképezzük az adottságaikat, valamint egy számítógépes technológia segítségével a kognitív képességeiket is kiértékeljük.

Ezen felmérések eredményei alapján könnyebben tudunk tanácsokat adni a sportolóknak, illetve szüleiknek, edzőiknek azzal kapcsolatban, hogy mi rejlik az adott fiatalban, melytől azt reméljük, hogy ezen ismeretek birtokában bizonyos döntéseket könnyebben tudnak majd meghozni sportpályafutásukkal összefüggésben.

Ami pedig az én döntéseimet illeti, nos, még magam sem tudnék teljesen egyértelmű választ adni arra, hogy pontosan milyen területen szeretném hasznosítani a pályán, illetve az „iskolapadban” szerzett ismereteimet, de az biztos, hogy a sport ezután is komoly szerepet kap majd az életemben.

Egyelőre szeretnék egy jó nagyot pihenni, hiszen 20 év hivatásos sportolói pályafutással a hátam mögött úgy érzem, volt miben elfáradnom…

De mielőtt elköszönnék, egy válasszal még adós vagyok azok számára, akiknek esetleg nem sikerült kitalálniuk a bevezetőben feltett feladványom megfejtését!

Íme, még egy kis segítség:

Így van, pontosan, a válasz: Csernoviczki Éva, olimpiai bronzérmes cselgáncsozó.

Akik esetleg nem tudták volna, biztosan tanultak soraim által.

Mert higgyétek el nekem, új dolgokat tanulni mindig, minden életszakaszunkban nagyon fontos!

A sport „csak” jutalom!

Harsányi Gergely

válogatott kézilabdázó

Szerkesztő/szellemíró: Dr. Szabolcsi Ákos

A képek forrása:

MTI fotó: Kovács Anikó

Reuters

https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/harsanyiek-a-siker-kapujaban/

http://vikiavilagban.blogspot.hu/2013/06/harsanyi-gergely-egy-igazan-sportos-elme.html

http://www.origo.hu/sport/csapat/20180104-kezilabda-ferfi-europa-bajnoksag-harsanyi-gergely-interju.html

http://new.borsonline.hu/sport/visszavonul-a-magyar-kezilabdazas-legendaja/152232

http://www.nemzetisport.hu/london_2012/csernoviczki-eva-bronzermes-a-48-kg-osok-kozott-2153511

https://www.m4sport.hu/kezilabda/cikk/2018/05/07/harsanyi-gergely-vegig-az-almaimban-eltem