2019. jan 30.

Tőzsér Dániel: Az én álomcsapatom

írta: Játékoskijáró

Ami azt illeti, nem gondolkodtam még azon, hogyan állítanám össze eddigi pályafutásom álomcsapatát, de az igazat megvallva, karrierem során annyi kiváló játékossal volt szerencsém együtt játszani, hogy egészen biztosan komoly fejtörést is okozna a legveretesebb kezdő tizenegy összeállítása.

Hála Istennek már nagyon fiatalon, 17 évesen sikerült kikerülnöm próbajátékra egy igazi sztárcsapathoz, a Galatasarayhoz, mely három évvel az érkezésem előtt megnyerte az UEFA Kupát, és abban a szezonban is a Bajnokok Ligájában szerepelt. Csaknem két hétig tesztelt a legendás török edző, Fatih Terim által vezetett szakmai stáb, és végül leszerződtettek. A tétmérkőzéseken ugyan a tartalékoknál vettek számításba, de végig a felnőtt csapattal edzettem, ahol együtt készülhettem és játszhattam edzőmérkőzéseket olyan helyi klub ikonokkal, mint Hakan Sükür, Hasan Sas, Murat Erdogan, Bülent Korkmaz, vagy az egykori 56-szoros kolumbiai válogatott Faryd Mondragón, illetve a holland BL-győztes Frank de Boer.

Közöttük, egy idegen kultúrában, távol a családomtól hamar felnőtté kellett válnom emberként és játékosként egyaránt. Szükségem volt erre a tanulópénzre, de egyébként élveztem is a klubnál töltött időszakot

Hogy mennyire voltam közvetlen viszonyban a csapat már említett sztárjátékosaival, azt az is mutatja, hogy az idősebb játékosok rendszeresen elvittek magukkal vacsorázni, elláttak tanácsokkal, sőt, Mondragón meghívott az otthonába, és előfordult, hogy náluk is aludtam.

A vezetőség a második szezonomra már az első csapatnál számolt volna velem. Az volt a terv, hogy tétmérkőzéseken is játéklehetőséghez jutok majd, Fatih Terim helyét azonban a szezon végén, a felkészülés kezdetére a szintén klub ikonnak számító Gheorghe Hagi vette át, akinek nem fértem bele az elképzeléseibe, mert azonnal bevethető, kész játékosokra volt szüksége. Így jelezték számomra, hogy amennyiben játéklehetőségre számítok, akkor inkább igazoljak máshová.

Ebben az időszakban ürült meg a West Bromwich Albion csapatához szerződő Gera Zoli helye a Ferencváros csapatánál, és a klub vezetői jelezték, hogy számítanának a játékomra. A stabil játéklehetőség és a nemzetközi kupaszereplés ígérete mellett azért is fogadtam örömmel a Fradi hívószavát, mert gyerekkoromban Fradi szurkoló voltam.

Nagyon szerettem azt az időszakot, hiszen olyan nevekkel játszhattam együtt, mint Szűcs Lajos, Lipcsei Peti, Rósa Dénes, Gyepes Gabi vagy Huszti Szabi, akikkel egyébként a pályán kívül is remekül megértettem magamat. A pályán pedig első magyar csapatként eljutottunk az Európa Liga főtáblájára, és ott is emlékezetes meccseket játszottunk.

A Fradinál lehetőségem volt megtanulni, hogyan kell egy fiatal játékosnak kezelnie a média érdeklődését. A sajtó ugyanis szeretett volna engem valamiféle „Gera-utódnak” kikiáltani, holott mindig is elmondtam, hogy teljesen más típusú, kevésbé támadó felfogású játékos vagyok, mint Zoli. Ezen kívül az azóta eltelt évek is bebizonyították, hogy Zoli a magyar foci elmúlt 20 évének talán legnagyobb játékos egyénisége, az összehasonlítgatás tehát már ezért sem szerencsés. A Ferencvárosnál meg kellett tanulnom együtt élni azzal is, hogy a Fradi játékosokat a média hol az egekbe emeli, hol a sárba döngöli, de végső soron ez is a foci velejárója.

A Fradinál rajtunk, a fiatalabb játékosokon különösen nagy teher volt, hiszen edzőnk, László Csaba hajlamos volt úgy értékelni a mérkőzéseket, hogy a jó dolgokat az idősebb játékosoknak, a negatívumokat pedig a fiataloknak (alapvetően a Leandro-Huszti-Tőzsér hármasnak) tulajdonította, amit egy idő után még Lipcsei Petiék, vagyis a rutinosabbak is megmosolyogtak. Ezzel olykor megküzdöttünk, de azt hiszem, mindhármunknak csak előnyére vált a későbbi karrierünk során, hogy fiatalon meg kellett tanulnunk ilyen nyomás alatt teljesíteni.

Karrierem egyik fontos találataként tartom számon a Fradi színeiben a Feyenoord ellen szerzett szabadrúgás gólomat. A történethez hozzátartozik egyébként, hogy a meccs után is elő lettünk véve, mi fiatalok, de ezzel együtt is azt mondom, hogy az az időszak nagyon sokat erősített bennünket.

A Fradihoz eleve két évre írtam alá, mert tudtam, hogy hosszú távon külföldön képzelem el a pályafutásomat, és a szerződésem lejártát követően az AEK Athén gárdájához szerződtem, amely egy hasonlóan komoly klub volt, mint annak idején a Galatasaray. Azzal a különbséggel, hogy a görögök már eleve stabil játékosnak igazoltak le az első csapatukhoz. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ebben az időszakban a Deportivo La Coruna gárdája is komolyan érdeklődött irántam, de nem bántam meg, hogy végül a görög csapathoz írtam alá.

Nem egyszer 80 ezer néző előtt játszhattam, rendszeresen pályára léphettem Bajnokok Ligája és Európa Liga csoportmérkőzéseken, ami hatalmas dolognak számított, hiszen ekkor még mindig csak 21 éves voltam. Nem mellékesen olyan társakkal szerepelhettem együtt, mint Emerson, Lyberopoulos, Dellas, vagy éppen az aranylabdás Rivaldo, akiknek rengeteget köszönhettem, hiszen nagyon sokat tanultam tőlük.

Rivaldoról egyébként csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen a pályán látott klasszisán kívül emberként is egy igazi példakép, egy szerény családapa volt, aki a futballt leszámítva csak a családjának élt.

Ezen a videón egy Salzburg elleni Európa Liga-mérkőzésünk elevenedik meg. A három találatunkból kettőhöz én adtam a gólpasszt, az elsőt épp a már említett brazil klasszisnak.

Az AEK csapatával emlékezetes meccseket játszottunk nemzetközi porondon, hiszen hazai pályán legyőztük a későbbi BL-győztes AC Milán gárdáját is, melynek középpályáján az aranylabdás Kaká, illetve Pirlo és Seedorf szervezték a játékot. Idegenben remek meccset játszottunk például az Anderlecht csapatával, és engem választottak a találkozó legjobbjának. Így Belgiumban is felfigyeltek a játékomra, és nem kis pénzért megvásárolt a nagy terveket szövögető Genk, melynél pályafutásom négy legeredményesebb szezonját töltöttem.

A kezdet nem volt zökkenőmentes, hiszen Athén, egy eleven, mediterrán nagyváros után egy békés, csöndes belga városba költöztem, ahol az addig megszokotthoz képest teljesen más mentalitású emberek fogadtak. Egy jó félév kellett, hogy hozzászokjak az új környezethez, de fel sem merült bennem, hogy feladjam. Eltökéltem ugyanis, hogy bizonyítani fogok, és nem leszek vándormadár, aki évente váltogatja a klubjait.

Megérte kivárnom, hiszen remek csapatunk lett, melyben vezérszerep jutott számomra (csapatkapitánynak is választottak), és a klub számára 10 szűk esztendő után megnyertünk mindent, amit belga szinten csak lehetett: bajnokságot, kupát, szuperkupát, illetve bejutottunk a Bajnokok Ligája csoportkörébe is.

Ami a csapatot illeti, a Genknél olyan kiváló játékosokkal játszhattam együtt, mint Thibaut Courtois, Kevin de Bruyne (őket a bajnoki cím elnyerése után el is vitte a Chelsea), Jelle Vossen vagy Cristian Benteke.

Thibaut tehetsége az első pillanattól fogva szembetűnő volt: már 17 évesen bemutatkozott az első csapatban, aztán azon kaptuk magunkat, hogy hétről hétre extra teljesítményt nyújt, és oroszlánrészt vállal a csapat bajnoki címéből. Nyilvánvaló volt, hogy de Bruyne-nel egyetemben igazi tehetségek. Tudni kell, hogy Courtois rendkívüli géneket örökölt röplabdázó szüleitől, kiválóak a testi adottságai, elég, ha csak a hatalmas termetére és az extra ruganyosságára gondolunk.

Mindemellett a labdával is kiválóan bánik, nagyszerűen rúg, és ami Kevinnel együtt kiemeli őt a többi játékos közül, az a hihetetlen magabiztosságuk és mentális erejük. Meg sem fordul a fejükben, hogy hibázhatnak.

Miután lejárt a szerződésem a Genknél, az olasz Genoa csapatához szerződtem, akik ugyan ingyen tudtak leigazolni, de a keret három legjobban fizetett játékosa között voltam, ezért kezdettől hatalmas elvárásokat támasztottak velem szemben. Ezzel nem is lett volna semmi gond, viszont azt is elvárták volna az első perctől, hogy folyékonyan beszéljek olaszul, ami a kezdeti időszakban nyilván nem ment. Olaszországban nagyon szigorúan veszik a taktikát, minden mérkőzésre máshogy készültünk fel, az aktuális ellenfélnek megfelelően, és őszintén szólva a nyelvi nehézségek miatt kezdetben nem mindig értettem, mit várnak tőlem.

Három-négy hónap alatt sikerült ugyan normálisan megtanulnom olaszul, addigra azonban nagyjából el is dőlt a sorsom, télen igazoltak is játékost a helyemre, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem számítanak rám. Olaszországban egyébként is folyamatosan adják-veszik a játékosokat, nagyon kiélezett harc dúl a top csapatok szintjén a bajnoki címért, a mezőny legnagyobb része számára pedig a kiesés elkerülése érdekében, ezért azt várják, hogy minden játékos azonnal bizonyítson, különösen azok, akiknek eleve meghatározó szerepet szánnak.

A Genoában olyan társaim voltak, mint Ciro Immobile, Vargas, Boriello, vagy a jelenleg a Juventusban szereplő kapus, Mattia Perin.

Az említett negatívumok ellenére sokat tanultam Olaszországban is, hiszen a Serie A csapatainál a taktika mellett a fizikai és erőnléti felkészítésre hatalmas hangsúlyt fektetnek, ráadásul remek stadionokban és kiváló ellenfelek ellen volt lehetőségem pályára lépni.

Mivel a Genoánál körön kívül rekedtem, kb. fél évig játék nélkül, külön készültem, és magas fizetésem is volt, ezért a klubnál nagyon szerették volna, ha találok magamnak másik csapatot. Így jött képbe a Watford, melynek vezetői már korábban is szerettek volna megszerezni. Nagyon céltudatosan építkező klub volt, hiszen az érkezésemkor világosan lefektetett cél volt, hogy feljutást és stabil Premier League gárdát akarnak építeni.

Télen érkeztem a csapathoz, egy szerdai napon, úgy, hogy – mint mondtam – fél éve nem voltam már játékban, szombaton pedig már meccset játszottam. Onnantól kezdve folyamatosan játékban voltam. Hetente legalább egy, de inkább két meccsünk volt, ami fizikálisan és fejben egyaránt megterhelő volt, mégis fantasztikusan éreztem magam a Watfordnál. A Watfordhoz először fél évre kölcsönbe kerültem a Genoától, majd, mivel a klubnál ragaszkodtak hozzám, ezt követően – hosszas huzavona után – még egy teljes szezont töltöttem a londoni klubnál, melynek végén sikerült kivívnunk a feljutást a Premier League-be.

Az a szezon számomra külön is sikertörténet volt, hiszen szinte az idény összes meccsén pályára léptem, és az a megtiszteltetés ért, hogy egyes mérkőzéseken (talán két alkalommal) kölcsönjátékos létemre én viselhettem a csapatkapitányi karszalagot, ami egyébként azóta is Troy Deeneyt illetti meg.

A remek szezont és feljutást követő nyár azonban nagyon rosszul alakult számomra.

Egyrészt a szerződésem lejártát követően ugyan szabadon igazolhatóvá váltam, a Watford mégsem kínált szerződést, mivel a Premier League szereplést már másik középpályással képzelték el, másrészt a válogatottal hiába sikerült végre kiharcolnunk az EB-szereplés jogát, az új kapitány, Bernd Storck annak ellenére sem számított a játékomra, hogy a selejtező mérkőzések során Dárdai Palinál rendszeresen játszottam és stabil embernek számítottam a keretben.

Akkor úgy érzem, valami megszakadt bennem, pedig a sikeres szezont követően a Championship 24 csapatából talán 20 gárda bejelentkezett értem.

Mivel Londonban akartam maradni, ezért a Queens Park Rangersre esett a választásom, de az igazat megvallva, ott már messze nem éreztem magamat annyira jól, mint egy szezonnal korábban a Watfordnál.

A QPR-nál töltött idény után is lehettek volna még lehetőségeim külföldi klubok részéről, de úgy döntöttem, hogy inkább hazatérek.

A válogatottbeli szereplésemet illetően kettős érzések dúlnak bennem. Egyrészt hatalmas megtiszteltetés volt számomra minden alkalom, amikor a hazámat képviselhettem címeres mezben, másrészt jókora hiányérzetem is van, hiszen jelen állás szerint 31-szeres válogatottként fogom befejezni a pályafutásomat (nem valószínű ugyanis, hogy a későbbiekben számítanának a szolgálataimra a nemzeti csapatnál). Márpedig a klubszintű karrieremet tekintve ez a szám lehetett volna lényegesen magasabb is, nem is beszélve a kimaradt EB-szereplésről, melyért egyébként érzésem szerint megdolgoztam.

De ezt leszámítva is, a már említett belgiumi időszakban, amikor csapatkapitányként bajnok lettem a Genkkel, egyetlen alkalommal sem kaptam meghívót a válogatottba. Aztán előfordult olyan is, hogy Egervári Sándor a média nyomásának engedve behívott egy mérkőzésre, amelyen a legjobb játékosnak járó osztályzatot kaptam a sport napilaptól, a következő összetartásra viszont már ugyanúgy nem kaptam behívót, mint azelőtt.

Nem tudom, mi lehetett a háttérben, de most már teljesen fölösleges is lenne ezen rágódni.

Dárdai Palival egyébként nagyon szerettem együtt dolgozni, hiszen fiatal kora ellenére kiválóan fel tudta mérni, hogy mire alkalmas a keret, nem volt semmilyen kétely a fejekben azzal kapcsolatban, hogy kinek mi a feladata. Ezen kívül hihetetlen önbizalom áradt belőle és nagyon értett a játékosok nyelvén. Nem mellesleg egy nagyon egyenes ember, aki nyíltan megmondja mindenkinek a szemébe, hogy mit gondol róla, és összességében nagyon jó dolog a keze alatt dolgozni.

Nyilvánvalóan Pali érdeme volt az, hogy a selejtezősorozat során a csapat úgy nézett ki, ahogy, és az lett a vége, ami. És ezt nem azért mondom, mintha azt tartanám jó edzőnek, akinél játszom, mert ez rég nem erről szól.

Ami a jelent illeti, nagyon élvezem a focit a DVSC-ben.

Igyekszem átadni a tapasztalataimat a fiataloknak, akikkel hétről hétre igyekszünk helytállni.

Egy meccsnél távolabbra sosem tekinthetünk.

Így – hála Istennek – továbbra sincs sok időm azzal időzni, hogy összerakjam pályafutásom álomcsapatát.

Pedig az előbbi visszaemlékezéseim alapján valóban ki lehetne állítani egy jó kis kezdő tizenegyet egykori sztár játékostársaimból. Sőt, talán nem is csak egyet.

Ezt a feladatot azonban egyelőre rátok bízom. Engem szólít a pálya…

Találkozzunk a Nagyerdei Stadionban, hajrá Loki!