Önöknek is feltűnt már, hogy valahányszor a siker önfeledt pillanataiban a sportolók köszönetet mondanak mindazoknak, akik hozzásegítették őket a győzelemhez, akkor szinte kivétel nélkül megemlítik a szüleiket, a családjukat, a barátaikat, a csapattársakat, az edzőket, a segédedzőket, a vezetőket, a masszőröket…, de a pszichológust valahogy rendre kifelejtik a sorból?

Rengeteget gondolkodtam már azon, hogy mi lehet ennek az oka, és hosszas elmélkedés után tudják mire jutottam?

Arra, hogy a sportolók valószínűleg azért nem tesznek említést a pszichológusukról, mert még mindig az van a köztudatban, hogy ha segítséget kérek egy pszichológustól, akkor valami biztosan nem stimmel velem…

Nem akarok persze igazságtalan lenni senkivel szemben sem, ezért meg kell említsem, hogy például Risztov Éva olimpiai bajnoki címének megszerzése után külön kitért arra, mennyire komolyan hozzájárult sikeréhez a sportpszichológusával végzett munka, de például a mi növendékünk, Sztojka Dominik, az UTE fiatal labdarúgója is minden szereplése során kiemeli a férjemtől és egyben mentáltréner kollégámtól, Kabarcz Zoltántól tanultak fontosságát. Ettől függetlenül azonban kijelenthető, hogy ez egyáltalán nem általános.

Félreértés ne essék, korántsem szakmai sértettségből hoztam szóba mindezeket, hanem annak érzékeltetése érdekében, hogy hol tart ma Magyarországon a sportpszichológia.

Ebből a felvezetésből már bizonyára kitalálhatták, mivel foglalkozom, de az egyértelműség és az illendőség kedvéért bemutatkozom: Kalamár Hajnalka vagyok.

Végzettségemet tekintve eredetileg klinikai szakpszichológus, de – egyebek mellett - immáron több mint 20 éve sportpszichológiával foglalkozok. Munkám során a legkülönfélébb sportágak legkülönfélébb korosztályú versenyzőivel dolgozom együtt. 

Hogy mi vonzott a klinikai pszichológia területéről a sportpályák világába?

Elsősorban az, hogy a betegség kezelése helyett mindig jobban érdekelt az egészség megőrzésének lehetősége, másodsorban pedig az, hogy a sportos közegben motivált, de legalább is jól motiválható emberekkel: sportolókkal, edzőkkel, gyerekekkel és szülőkkel lehetek együtt.

Ez utóbbinak ékes példája az UTE labdarúgó utánpótlás akadémiája, ahol egy nagyon komoly szemléletváltozás következett be a jelenlegi vezetésnek köszönhetően, és egy igazán minőségi műhelymunka alakult ki, melynek mi is részesei lehetünk. Ki merem jelenteni, hogy ennek a megújult szemléletnek is köszönhetően az UTE Labdarúgó Akadémia mára az ország egyik legjobb, ha nem a legjobb utánpótlásműhelyévé nőtte ki magát.

Hogy miből áll a mi munkánk az UTE Labdarúgó Akadémiáján, illetve általában egy sportegyesület mellett?

Nos, először is különféle tesztek segítségével elkészítjük az egyes sportolók személyiségprofilját, amely alapján láthatja az edző és a szülő is, hogy milyen az adott sportoló személyisége, melyik típusba tartozik, melyek az erősségei és melyek a gyengéi. (Ezek egyébként részben, de csak részben genetikusan meghatározott tulajdonságok.)

Ezen ismeretek birtokában tudunk segíteni annak meghatározásában, hogy milyen kommunikáció, illetve milyen jellegű bíztatás lehet hatékony az adott sportoló vonatkozásában. Ezen kívül használunk más, egyedi teszteket, például úgynevezett „szorongásmérő” vagy teljesítményprofil, illetve önértékelés teszteket, de nem csak az egyén, hanem a csapat szintjén is feltérképezzük a sportolókat. Ennek megfelelően készítünk úgynevezett szociometriát, amellyel a csapat szerkezetét próbáljuk feltárni és modellezni.

Egy mentális képzés keretei között dolgozunk, továbbá külön az edzőkkel is. Ennek során havi rendszerességgel meghatározott témákat dolgozunk fel interaktív módon, de igény szerint csoport szinten foglalkozunk az egyes csapatokkal, vagy akár külön-külön egyes edzőkkel, illetve játékosokkal is.

Különféle technikákat mutatunk, tanítunk a sportolóinknak, amelyek segíthetnek nekik megszabadulni a szorongástól, illetve rákoncentrálni a jó dolgokra, elvárni a győzelmet, a sikert, ami egy tudatosítási folyamat eredménye. Tény, hogy ezen dolgok tanítása a magyar oktatás rendszerében nincs jelen, szemben például a japán iskolarendszerrel, ahol már az egészen kicsi, óvodás gyerekeknek tanítanak technikákat a különféle testi, illetve lelki jellegű szorongások feloldására. Nálunk ezen módszerek oktatása nem csak a sportolók, de a pedagógusok vagy az orvosok képzéséből is nagyrészt hiányzik, holott például egy orvos-beteg kapcsolat kialakítása a gyógyítás sikerességét is nagyban meghatározhatja. Az oktatásunk ezen hiányosságai mutatkoznak meg például akkor is, amikor azzal szembesülünk, hogy sokszor még világversenyre készülő felnőtt válogatott sportolók sem ismernek hatékony technikákat a szorongásaik, feszültségük kezelésére, céljaik tudatosítására.

A munkánk külön fejezetét képezi a Szülők Akadémiája nevű programunk, amely során szintén különféle témák feldolgozása, illetve bizonyos gondolatok hangsúlyozása, tudatosítása útján igyekszünk a sportoló gyerekek szüleit rávezetni, hogyan támogathatják a leghatékonyabban gyermekük egészséges és sikeres fejlődését.

Ennek a szülőkkel közösen végzett műhelymunkának a tapasztalatai hívták életre a Nyerő Hármas című könyvünket, amelynek egyik legkomolyabb tanulsága az, hogy egy több száz gyermek sportolásáért felelős egyesületnél egy-két sportpszichológus, illetve mentáltréner csak akkor tud kellően hatékony munkát folytatni, ha abba bevonja a szülőket és a szakedzőket is, és közösen teremtenek meg egy alkotó jellegű, konstruktív közeget a gyermekek számára.

És hogy milyenek a sportoló és különösen a focista gyerekek?

Azt látom, hogy azok, akik elkezdenek először az ovifoci szintjén játszani, aztán folyamatosan „járják ki” a különféle korosztályokat, azok egy olyan sport általi tanulási folyamaton mennek keresztül, amelyhez maximális önfegyelem és intelligencia kell. Nem meglepő tehát, hogy ezek a gyerekek gyakran négyes-ötös tanulók, hiszen – amint azt a közös munka során én is megtanultam – a foci a gyors döntések sportja. Van természetesen olyan is, hogy egy focista gyerek tanulmányi eredményei miatt aggódni kell, de ez nem jellemző, sőt, kifejezetten ritka.

Kamaszkorban persze van egy preferenciaváltozás, amikor egyesek számára vonzóbbá válik a bulizás, és ők ilyenkor kiesnek a rendszerből, hiszen a minőségi sport ezt nem tűri meg, ugyanis napi szintű edzések vannak, hétvégén pedig jönnek a meccsek, de ez nem csak a foci világában, hanem minden sportág esetében megfigyelhető.

Mivel a focista gyerekek személyiségével kapcsolatban férjem és egyben mentáltréner kollégám, Kabarcz Zoltán is értékes tapasztalatokról tud beszámolni, ezért néhány gondolat erejéig át is adom neki a szót:

Nos, valóban, be kell vallanom, hogy mivel utánpótláskorú sportolóként magam is versenyszerűen, válogatott szinten atletizáltam, ezért eleinte talán én is a belém nevelt előítéletekkel közelítettem a futballistákhoz, hiszen nekünk, annak idején még azt tanították, hogy mi vagyunk az „igazi sportolók”, a labdarúgók pedig csak „focizgatnak” nagy pénzekért, ők „csak focisták”.

Ehhez képest óriási meglepetés ért, amikor elkezdtem megismerni az edzőket és a fiúkat, a sportolókat, hiszen hihetetlenül értékes embereket ismertem meg közöttük. Olyanokat, akik néha sokkal jobban „odateszik magukat”, illetve felteszik az életüket a sportra, mint esetleg sok más sportoló a különféle egyéb – akár egyéni, akár csapatszintű – sportágakban, és tisztességesen, normák szerint élnek.

Külön kiemelendő, hogy a Sontra Tamás, illetve Fórián Zsolt vezette UTE Labdarúgó Akadémián az edzők olyan törődéssel, odafigyeléssel és szeretettel közelítenek a gyerekekhez, amely akár a szülőknek is dicséretére válna, ami azért különösen lényeges, mert az a közeg, amit a gyerekek számára teremtenek, egyértelműen meghatározó.

Mi sportszakmailag nem igazán tudunk hozzátenni a különféle utánpótlás-nevelő műhelyekben zajló munkához; a mi feladatunk, hogy hozzájáruljunk egy olyan közegnek a megteremtéséhez és fenntartásához, amelyben a szakemberek tudnak dolgozni.

Persze, mint az élet minden területén, itt is van ilyen példa is, meg olyan is, de összességében ez az újpesti labdarúgó közeg egyértelműen pozitív csalódás számomra. Meggyőződésem tehát, hogy egy alapvetően rossz szemlélet az, hogy a futballisták kevesebbet érnének, mint más sportágak versenyzői, melyen remélem, hogy sikerül majd változtatni, és ebből mi is ki tudjuk venni a részünket.

Ha már a labdarúgást körülvevő közeget hoztam szóba, sajnos azt is el kell mondanom, hogy mindezek ellenére alapvetően egy szemléletbeli probléma van Magyarországon társadalmi szinten, hiszen hol ajnározzák, hol pedig a földbe döngölik a focistákat a legalacsonyabb szinttől elkezdve egészen a felnőtt válogatottig, amely nyilván nem kedvez az eredményességnek.

Ezen kívül a magyar iskolarendszer is olyan mértékben túlterheli a gyerekeket, ami nyilvánvalóan rontja a teljesítőképességüket, nem csak a labdarúgás és a sport vonatkozásában, de minden más területen is. Az iskolarendszer elveiről vagy a tanmenetéről természetesen nem akarok véleményt mondani, hiszen ahhoz nem értek, de meggyőződésem, hogy egy gyereknek egész egyszerűen nem lenne szabad napi 7-8 órájának lenni az iskolában, különösen úgy nem, hogy egyébként a szabadidejének a jelentős részét is az iskolával kapcsolatos kötelezettségek veszik el. Ehhez jön még az is, hogy ha a szülők otthon is számonkérőek a tanulással kapcsolatban, akkor még otthon is az iskolai eredményekkel nyomasztják a gyermeket, és kényszerítik a tanulásra.

Félreértés ne essék, én sem értek egyet a „legyen mindent szabad a gyereknek” szemlélettel, hiszen a gyerekeket igenis szocializálni kell, de az nem megoldás, ha csak megtörni akarjuk őket.

A kulcs a motiváció.

Ahhoz, hogy valaki motivált legyen, szükség van célra, stratégiára, és szükség van felszabadult életörömre.

Nem lehet motiváltnak lenni a tanulás pozitív élményének a megélése nélkül.

Márpedig tanulmányok szólnak arról, hogy mekkora energiákkal érkeznek a kicsiny gyerekek az iskolába, és hogy az iskolában töltött évek során mennyire meredeken csökken ennek a „flow”-nak, a tanulás jelentette élménymezőnek az ereje.

A gyerekek jóllaknak az iskolával, de nem jó értelemben, hanem úgy, mintha erőszakkal, egy tölcsér segítségével folyadékot töltenének a szervezetükbe.

Ezzel az egészségtelen jóllakottságérzéssel, motiválatlanul érkeznek a gyerekek edzésre, ahol az edzőknek hatalmas erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy a gyerekek újra visszanyerjék a motivációjukat, mert az iskola sajnos olykor csak a „túlélésre tanítja őket”, és arra, hogy „hogyan ne figyeljenek oda arra, amit mondanak nekik, hogyan kapcsoljanak ki”.   

Örök téma a munkánk során az úgynevezett „kudarckerülő”, illetve „sikerorientált” személyiségtípus kettőssége, amely nem is igazán két eleve determinált személyiségtípust, hanem inkább két különféle stratégia választását jelenti.

A tapasztalataim szerint a sportot magas szinten inkább a sikerorientált, sikerkereső személyiségű gyerekek választják, vagyis sok esetben már maga a választás eleve megmutatja, hogy sikerkereső típusú személyiséggel van dolgunk, hiszen egy kudarckereső eleve nehezebben méretteti meg magát, de azért jócskán vannak kivételek. Vannak például olimpikonok is, akiknek meg kellett küzdeniük saját kudarckerülő beállítottságukkal, szemléletükkel. Nagyon lényeges ugyanis, hogy nem eleve eldöntött az, hogy valaki élete végéig kudarckerülő marad, hiszen a kudarckerülő az, aki kudarckerülő jellegű stratégiákat használ, míg a sikerorientált személy sikerorientált stratégiákat használ.

Hogy ki melyik csoportba tartozik, azt számos dolog határozza meg, mint például a hajlam, a lelkialkat, de főként a neveltetés, a környezet, a légkőr. A megfelelő módszerekkel azonban egy kudarckerülő bármikor át tud váltani a sikerorientált stratégiára.

Egyébként általánosságban elmondható, hogy a sportolókkal végzett munkánk jelentős része abból fakad, hogy kevesebbre tartják magukat a sportolók annál, mint amit egyébként el tudnának érni.

Az elmondottak alapján remélem, sokan pontosabb képet kaphattak arról, hogy milyen területeken tud segíteni egy sportpszichológus, illetve személyiségfejlesztő mentáltréner, de hogy milyen konkrét eredmények várhatóak a sportpszichológusok alkalmazásától, erről talán inkább meséljen kicsit Hajnalka:

Mivel munkánk feltétele a diszkréció, ezért konkrét sportsikerekről nem szívesen számolnék be, de például van olyan fiatal, egyéni sportágat űző sportolónk, aki a közös munkánk megkezdése előtt a versenysport felhagyásán gondolkodott, ma viszont már komoly nemzetközi versenyekre kvalifikálja magát, ami számunkra természetesen hatalmas öröm.  

Ezen kívül, amikor elkezdtünk dolgozni az UTE Labdarúgó Akadémiánál, akkor elég komoly gond volt a szülők mérkőzéseken való viselkedésével, gondolok itt különösen a trágár nézőtéri bekiabálásokra, durva megjegyzésekre, sőt, olyanra is volt példa, hogy némelyik szülő nem teljesen józan fejjel érkezett meg a gyermeke mérkőzésére. Ez a jelenség sajnos nem csak nálunk, hanem más egyesületeknél is megfigyelhető.

Ugyanilyen általános jelenségként nálunk is megfigyelhető volt az úgynevezett „car-coaching”, vagyis alighogy a gyermekük lejött a pályáról, a szülők szinte azonnal elkezdték elemezgetni a játékukat és különféle utasításokkal ellátni őket, holott a szakmai felkészítés és elemzés az edző feladata. A szülő feladata ezzel szemben a bíztatás és a támogatás.

Zoli szokta mondani, hogy csak attól lehet tanulni, akit tisztelünk. Ennek azért is van különösen nagy jelentősége, mert ha a szülő ezzel a bizonyos „car-coaching”-olással aláássa a gyermek előtt az edző tekintélyét, akkor nem várhatja el, hogy az tanulni tudjon az edzőtől, ezzel pedig végső soron a saját gyerekének a fejlődését veszélyezteti.

Mára a helyzet mindkét területen nagyon jelentősen megváltozott, és sokkal pozitívabb a kép. 

Hogy milyen céljai lehetnek egy sportpszichológusnak a sport világában, amelyben mindenki mondhatni célról célra éli az életét?

Ha engem kérdeznek, a válaszom az, hogy szeretnék egy eszköz lenni ahhoz, hogy valaki jobb ember és jobb sportoló vagy edző legyen, és ha van egy elkötelezett célja, akkor minden lehetséges módon támogatni tudjam őt ennek a célnak az elérésében.

Zoli, Te mit gondolsz erről, Téged milyen célok vezérelnek?

Nos, erre a kérdésre válaszolva elmélkedhetnénk akár arról is, hogy melyik sportolónkat szeretném, ha kijutna az EB-re, vagy VB-re, vagy ott meghatározott eredményt érne el, de ennél is sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy hozzásegíthessük az embereket annak megértéséhez, hogy pszichológussal vagy mentáltrénerrel együtt dolgozni nem egy betegség jele.

Meggyőződésem ugyanis, hogy a sportpszichológia révén a sportolók döntő többsége esetén még olyan kiaknázatlan tartalékok mozgósíthatóak, melyek a fizikai teljesítőképesség határait tovább tágíthatják. Sőt, talán nagyobb tartalékok is mozgósíthatóak a pszichés felkészítés révén, mint a fizikai értelemben vett edzés által.

Ehhez a szemléletváltáshoz szeretnénk mi is hozzájárulni.

Kalamár Hajnalka és Kabarcz Zoltán

sportpszichológus, mentáltréner

Szerkesztő/szellemíró: Dr. Szabolcsi Ákos

Képek forrásai: 

digisport.hu

www.nincsszorongás.hu

A Nyerő Hármas Facebook oldala

www.utelabdarugas.hu

rekreator.hu